Mensáros Zoltán

Lejtőn

Dobozy Miklós nehezen birkózott meg az egyre meredekebb úttal. Meg-megbicsaklott a kerékpár is, de végül sikerült tovább taposnia. Szemüvege mögül a gumiabroncs alatt pattogó kavicsos ösvényre összpontosított. Emlékei is az öregedő agysejtek mélyére kuporodtak.

Nehezen vette a levegőt. Bicikliző társai bizonyára már koccintanak a kilátónál.

Forduljon vissza?

Nem kapott választ.

A múló időre gondolt, ami néha megtorpant benne, hogy aztán még könyörtelenebbül lépkedjen tovább. Már a fák-bokrok nyirkos illatát sem érzi, orrsövénye porcos lemezeiről lepereg a friss földszag is. Talán csak a sörhab kesernyés íze tapad meg a nyelve peremén, és a frissen főzött kávé melege.

Keze alatt hirtelen megbillent a kormány.

Egy lélek sem jár erre! - villant át rajta, és eszméletlen önmagát látta az erdei ösvényen. Hogy rázkódott-zörgött az a szeméttelepre megérett mentőautó, amikor anyját, majd évekkel később feleségét kísérte a kórházba!

- A kilencesben még van hely! - szólt ingerült hangon az ügyeletes, mintha hajnali rendbontók zavarták volna meg az álmát. Eszébe jutott: hiába kért segítséget telefonon akkor, aszpirint ajánlott a vélhetően fehér köpenyben ásítozó éjszakás, holott a beteg ajkak ijesztően lefittyedtek már.

Igen!

A kilencesben és a földszinti hármas kórteremben is volt hely. Csak legalább megsimogatta volna valaki a homlokok nyirkos bőrét vagy az összekulcsolt kezeket, melyeken kipúposodott erek lüktettek egyre halványabban!

Dobozy Miklós a jegyzetfüzetre gondolt, de nem merte megtapogatni a zsebét. Különben is, kinek írná le nehezen formálódó gondolatait?!

A pedálra taposott. A kormányon megrezzent a csengő.

Vajon én megsimogattam őket valaha is?! - rezzent össze váratlanul, és a kerékpár oldalra billent. Gyorsan lelépett a pedálról. Aztán egy fatönkre kuporodott.

Érezte a föld friss szagát. A keményre döngölt iskolai udvar lélegzett így locsolás után. A tornaterem tető alá csúszó ablakait ilyenkor belepte a pára. A labda viszont nagyot koppant rajtuk időnként. A torkukba szorult csend csak akkor oldódott, ha a visszhangot nem követte fenyegető csörömpölés, és mintha tanári intőtől félne: ösztönös mozdulattal megtapogatta a jegyzetfüzetét.

Homloka mögé pedig egy hatalmas kőcsonk kapaszkodott kéretlenül, egy kibontott templomi ablakrész. Belső peremén vésett K és G betűket őrzött a karéjos idomszelet.

Kinek a kézjegye rejtőzhet ott évszázadok óta? Kovács Gáboré? Kerekes Gézáé? Vagy Kóbor Gerőé? De lehet Kyrie és Glória is! Emberi kéz, egykor végzett munka lapul a vésőnyomok mélyén, mert a fennmaradás vágya ott bujkál a lelkek bugyraiban akarva-akaratlan, ha manapság számítógép chipjei között vergődik is.

Erre egy lélek sem jár! - villant át rajta megint, és gyorsan felállt. De nem sikerült nyeregbe ülnie. Először a kormány fordult el minduntalan, majd a pedál perdült ki a talpa alól. Néha elveszítette az egyensúlyt is. A labdák visszatérő emléke azonban erőt pumpált a lábaiba megint.

Gól! - dörömbölt a dobhártyáján, és szinte élvezte, ahogy a győzelemre törő lendület végigbizsereg rajta. Pedig nem volt csapattag. Hiába próbálkozott a grundon, vagy a falról visszapattanó labdákkal, nem tudta igazán engedelmességre kényszeríteni őket. Valami hiányzott belőle, ami a lábait az áhított mozdulatokra késztette volna. Kinevették, ha elvétette a beadást, a kapu mellé lőtt, vagy homlokával az ellenfélhez csúsztatta a bőrt.

Tüdeje megint sípolni kezdett a bordái mögött. Szeme kidülledt, tekintete a repedezett ösvényre tapadt, majd az ujjaira, melyek - akár az elszáradt ágak - göcsörtösen markolták a kormányt. Szinte meg is recscsentek időnként.

Félelem fogta el.

Amióta mindennapjaihoz szegődött az özvegyi magány, egyre gyakrabban érezte magát kiszolgáltatottnak. Menekülni akart mindenáron.

- Még itt vagyok - mormolta maga elé akaratlan, és valami megnyugtató jelre várt. Választ azonban nem kapott. Csupán az egyre szaporodó koporsókra dobált föld visszhangzott benne. A régi fényképeket azért őrzi valamelyik fiókban. Az elszürkült alakok - temetőlakók mind - bő nadrágban, bokáig érő szoknyákkal úgy tartják kezükben az ütőt, mint afféle hosszú nyelű főzőedényt. A Margit-szigeti pályák egyikére még lóvasút vitte őket. Ha a négylábú mozdony a sínek között megbújó virágokat citrommal tetézte meg, a gyerekek szemérmes hunyorgatásokkal néztek egymásra, miközben orrukat tettetett undorral csípték össze. Egy alkalommal valóban öklendezni kezdett.

Hát igen! - és a megbillent kormányt csak nehezen sikerült kiegyenesítenie.

A fakó fotográfiákból persze nem lehet új írógépet venni. Pedig a régi masinán már a betűket is alig látja.

Egyáltalán miért görnyed föléje néha hajnalig?

Miért próbál a kiszáradt gondolatokba némi életet préselni, a szemétkosárba dobott mondatoknak miért keres új formát? Hogy aztán kukák mélyére gyömöszölje valamennyit?

A meredek ösvényen egyre gyorsabban gurultak a kerekek. Időnként ijedten hátra-hátranyomta a pedált. A gumik alól sercegve pattogott szét a kavics.

Ha balra kanyarodna, a temetőkapuhoz érne most.

Gondolatban már ott lépkedett a sírok között. Ismerte a szürke urnafalat, a márványutánzatok repedéseit, a gaztól felvert ösvényeket, a lyukas öntözőkannát, a megrogygyant keresztet és a ciszterna falevelekkel borított, pókhálós esővizét. A másik oldalon viszont vadonatúj kőtömbök, aranyozott betűk, üvegkalitkába zárt mécsesek, pihenőpadok és egy-egy földbe ágyazott gránitlap. Időnként eltűnik egy-egy gondozatlan kriptakő, hogy helyükön friss hantok púposodjanak.

Valamelyik temetőőr azzal vigasztalta egykor, hogy hóolvadáskor a dombról lezúduló áradat minden tetemet a mélybe sodor. Lent a völgyben aztán eggyé lesznek valamennyien.

Sötétzöld borostyánlevelek néztek rá, meg egy szál keresztbe fektetett őszirózsa.

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu