Egész egyszerűen az Úr előtt lenni

Klarissza nővérek Szécsényben

A ferences család második rendjéhez tartoznak a szemlélődő klarissza nővérek. Ezen belül sajátos ágat alkotnak a franciaországi Sionban, Champfromierben, a magyarországi Szécsényben és az erdélyi Csíksomlyón élő szerzetesnők. "Ezért nevezzük magunkat Ágacskának - mondja Ferenc-Mária nővér -, s mindig arról a helységről nevezzük el a közösséget, ahol élünk. Így lettünk mi Szécsény Ágacskája."

S ott történt valami a szívemben és a lelkemben...

A klarissza remeteségek kis létszámú közösségek, ahol a hagyományos értelemben vett klarissza közösségekhez képest sokkal nagyobb hangsúlyt helyeznek az imádságra, a csöndre.

Mindabban, amit teszünk, Isten jelenlétére vágyunk

A klarisszák egyébként már az 1240-es évektől - tehát nem sokkal Szent Ferenc halála után, még Szent Klára életében - megtelepedtek Magyarországon, de olyan klarisszák, akik Szent Klára regulája szerint éltek volna - a szegénység elsődlegességének hangsúlyozásával -, nem jutottak el hozzánk. Annál inkább olyan közösségek, amelyek a IV. Orbán pápa által jóváhagyott regulát követték, amely például lehetővé tette számukra, hogy birtokaik legyenek. Szécsény Ágacskája 1995-ben új szerzetesi formának számított Magyarországon.

A szerzetes nem olyan ember, aki elmond - talán elhadar - néhány miatyánkot, hanem átformálódik Krisztussá

Hogyan kezdődött, kérdem a szelíd, szép vonású Ferenc-Mária nővértől, s egy pillanatra olyan érzésem támad, mintha Pasolini Napfivér, Holdnővér című filmjéből lépett volna elő.

Remetelak a monostor szomszédságában

1989-ben néhányan, hivatásunkat keresve, kijutottunk Franciaországba, s rátaláltunk - Barsi Balázs ferences atya ajánlása nyomán - a Nancy városától harminchat kilométerre délre fekvő sioni monostorra, amelyben hét-nyolc szerzetesnőből álló közösség élt akkoriban. Találkoztunk az egyik hagyományos klarissza közösség apátnőjével, Marie-Paul anyával, aki 1979-ben, kilépve a tradicionális közösségből, megalapította az Ágacskát. Ehhez - a szerzetesek életében használatos kifejezéssel: obszervanciához, a gyökerekhez való visszatéréshez - megkapta Rómától és a közösségétől az engedélyt, s néhányan megkezdték Sionban a remeteéletet.

Hozzájuk kopogtatott be három magyar leány 1989-ben azzal, hogy szemlélődő életre vágynak, s keresik a hivatásukat. Ketten közülük - így Ferenc-Mária nővér is - 1994-ben örökfogadalmat tettek, s akkor már voltak újabb magyar jelentkezők is.

A mostani apátnővel, Marie-Béatrice anyával elindultunk 1994-ben, hogy helyet keressünk magunknak Magyarországon. Amikor 1989-ben jelentkeztünk, Marie-Paul anya Magyarországra utazott, beszélt Takács Nándor püspökkel és a ferences atyákkal. Közölte, hogy szívesen fölvesz bennünket szemlélődő klarisszának, de azzal a feltétellel, hogy a későbbiekben a magyar egyház befogad bennünket. Nem volt ugyanis célja, hogy a francia közösséget magyar hivatásokkal töltse föl.

Szécsényben, az ősi férfi ferences kolostor és templom közelében földszintes iskolaépület állt. Amolyan elhasznált ház, amely valaha szerzetesnővéreké volt, majd 1950 után állami célokra használták. A falak vizesedtek, kopott és sivár tantermek ásítoztak. Az önkormányzat már az iskola bezárásán gondolkodott. A nővérek erre találtak rá 1995-ben. Külföldi segítséggel - harminchat országban gyűjtöttünk-koldultunk erre a célra, mondja Ferenc-Mária nővér - átalakították, hogy megfeleljen a monostori élethez.

Egyszerű, de kényelmes ház, semmi hivalkodó benne. Azon gondolkodom, mi adja mégis különleges hangulatát. Amikor belépek a kertre nyíló kápolnába, ahol az oltár mögött szélesre tárva az ablak a május végi nyárra, akár berepülhetne egy madár, s a felé nyújtott kézre ülhetne (ismerős Szent Ferenc-ábrázolás ez), s a nővérekkel együtt mozdul ajkam a zsolozsmára, döbben-dobban belém az egyszerű felismerés: az imádság az épület igazi lényege, valódi építőeleme.

Heten élnek itt, három örök-, egy ideiglenes fogadalmas nővér, három jelölt, s egy - ők úgy mondják - érdeklődő. A hozzájuk betérőt vagy a kápolnába vezetik, vagy a kis oratóriumban ültetik le. Nincs társalgójuk, imával fogadjuk az embereket.

Mintha megsejtené Ferenc-Mária nővér, hogy mint afféle, cél és hasznosság szerint élő ember, a szemlélődő monostori élet lényegére lennék kíváncsi, a következőket mondja, miközben az épületen át a kert felé tartunk:

Hivatásunk, hogy életünk imádsággá váljék a világért, az emberekért, mindazokért, akik szerte a Földön élnek. Ez nem jelenti azt, hogy egész nap térden állva könyörgünk. Éljük egészen egyszerű, hétköznapi életünket, munkával és imával, testvéri közösségben, ugyanakkor - Szent Ferenc és Szent Klára nyomán - olyan lelkülettel, amellyel a belső szegénységet vállaljuk. Ez azt jelenti, hogy a szegénnyé vált Krisztust követjük. Ez úgy fogalmazódik meg mindennap, hogy mindabban, amit teszünk, mindabban, amit gondolunk, amit végzünk, Isten jelenlétére vágyunk.

Nem az a lényeges, hogy mivel foglalkozunk az adott pillanatban, sokkal inkább a készség, hogy ezáltal menynyire fogadjuk be magunkba Krisztust - hangzanak bennem vissza a nővérek szavai.

Az egykori, gyerekek által kopottra ugrált iskolaudvar helyén ma dús-zöld, gondozott kert, egyedül a szélén húzódó ciprussor száradt-sárgasága töri meg a látványt. Kemény, hosszú volt a tél, s a híradásokból emlékszem, sokszor említették Szécsényt az ország leghidegebb pontjaként. Miért nem vágatják ki, ha elfagytak, kérdem, mire a nővérek elhajtják a száraz ágakat, s egy-egy zöld hajtás bújik elő: - Élnek.

Napjaik középpontja a szentmise, s négy órát - reggeltől estig megosztva - személyes imával töltenek: szentségimádással, közbenjáró imával, Isten igéjének hallgatásával és a természetben való imával. Most értem a ciprusoknál hallottakat: az is az imádság szava volt.

S végzik a zsolozsmát, a vesperást, a laudest, a nap végén a kompletoriumot és az együttes napközi imaórákat.

A személyes imaórák nem jelentenek kötött imádsággal eltöltött időt. Az Úrnak való jelenlét ingyenességében élünk ilyenkor, se nem Bibliával, se nem a szentek életéről szóló könyvvel a hónunk alatt, hanem ilyenkor egyszerűen az Úr előtt vagyunk.

Ingyenességben élni? - ízlelem-keresem a kifejezés tartalmát.

A lelki életben is jelentkezik olyan hajlam az emberben, hogy valamit vár Istentől, valamit kér tőle. Természetesen lehet jó dolgokat kérni Istentől, de nem állhat ebből az imaélet. Az ingyenesség éppen azt jelenti, hogy szabaddá válok mindezektől. Elengedek minden ilyen kérés-kapaszkodót, s egészen egyszerűen az Úr előtt vagyok.

A közösség sajátos ágazatát jelentik az Orante-nővérek. Hivatalosan Kegyelemosztó Miasszonyunkról Nevezett Orante Nővérek, s a Nancy püspök hagyta jóvá működésüket, míg a klarisszák pápai jóváhagyású szerzetesrend. Néhányan vannak még csak: Nem hirtelen felbukkanó tömegmozgalom, hanem olyan lelkület, amelyet a mai fiatalok is közel érezhetnek magukhoz.

A monostori élettel szemben a világban, az emberek szolgálatában tevékenykednek: hitoktatnak, családokat látogatnak. Úgy vállalnak munkát, hogy ne foglalja le egész napjukat, hanem jusson idő az imaórákra, s időről időre fölkeresik Szécsényt is.

Szent Ferenc és Szent Klára életrajzában olvashatjuk, hogy amikor imádkoztak, akkor ott szinte megjelent az Úr. Szent Ferencről mondják: maga a megtestesült ima. A szerzetes nem olyan ember, aki elmond - talán elhadar - néhány miatyánkot, hanem átformálódik Krisztussá, imává.

Az imádkozás is munka.

Egészen másfajta, mint amit általában annak neveznek, s ha valaki megpróbálja, tapasztalhatja, nem is annyira könnyű egyszerűen, kiüresedve, szegényen csak lenni.

Akadnak, akik a szerzetességet idejétmúlt jelenségnek tekintik mai világunkban. Vagy jobb esetben öncélúságot látnak benne, mely pusztán a szerzetesek saját lelki üdvét szolgálja.

Életünk - egyáltalán a szerzetesi élet - hivatás. Nem személyes választás valamilyen cél, például a kényelemszeretet érdekében. A szerzetes az Úr hívására válaszol, s az Úrnak ezzel az életformával nyilván megvan a célja. Bizonyos rendek életében, amelyek határozott tevékenységre vállalkoznak, nyilvánvaló a cél: nevelés és oktatás, betegek ápolása, stb.

A szemlélődő élet esetében az emberek nem látnak ilyen célt. Mire jó ez akkor, kérdezhetik. Úgy szoktam megfogalmazni: az emberek közbenjárásáért önmagunkat szenteljük Istennek. Nem látványos vállalás ez, gyakran nem is érezhető, én magam sem érzem teljes elhatározottsággal mindennap, mire jó ez az élet, egyszerűen csak tudom a hitemben, hogy életem fölajánlott élet, s ettől a világ, az emberi szívek boldogabbak lesznek.

Ferenc-Mária nővér nem hívő, nem gyakorló keresztény - bár megkeresztelt - családban nőtt föl. Tizennégy-tizenöt éves korában tért meg, s ezután nem sokkal érezni kezdte magában a hívást. Semmilyen külső hatás nem vitte a megtérés felé.

Az Úr valamilyen módon mégis jelen volt az életemben.

Annyi történt, hogy egyik barátunk meghívott a bérmálására, s ikertestvéremmel együtt elmentünk a szertartásra. Akkor jártam életemben először templomban, megkeresztelésemet leszámítva. S ott történt valami a szívemben és a lelkemben, ami számomra egyértelművé tette, hogy az Úr létezik, s őt kell szeretnem.

Ezután Szentendrére, a ferences gimnáziumba jelentkezett a fiatal leány, de ekkor még nem volt számára egyértelmű, hogy merre vezet majd élete. Vagy amint ő fogalmazza: Hová szól a hivatásom?

Feleség, családanya, sok gyermek édesanyja szeretett volna lenni a csinos fiatal leány. A hívást egy ideig hessegettem magamtól, de elérkezett az a pont, amikor az Úr annyira egyértelműen kérte, hogy nem volt mit hessegetnem.

Az érettségit követően, 1982-ben egy évig könyvtárosként dolgozott, majd nappali tagozaton elvégezte a teológiát.

Végül huszonnégy-huszonöt évesen igent mondtam. Innen kezdve az Úr vezette az életemet.

Családja hogyan fogadta döntését?

A vallás, a hit dolgában szabadságot adtak: rám bízták, hogyan döntök. Amikor bejelentettem, hogy hívő emberré váltam, mégis kissé meghökkentette szüleimet. Amikor pedig bejelentettem, hogy szerzetes leszek, igen nehéz pillanatot jelentett számukra.

Nem születnek unokák - nyilván erre is gondolhattak akkor.

Tőlem nem, de ikertestvérem három gyermek édesanyja.

Ferenc-Mária nővér életformájával nemigen tudtak mit kezdeni az - egyébként elvált - szülők. A hit, az Úr semmit nem mondott a szívüknek.

Amikor azonban meglátogatták őt, s nyilvánvaló lett számukra, hogy leányuk nem elveszett, nem a semmibe ment el, hanem komoly hivatása van, s ettől boldog, ez mindkettőjüknek segítséget jelentett.

Víz csobog a kövek között a monostoron kívül, a három remetelak előtti kertben. Azokat, akik szeretnének egy időre visszavonulni, magányban, csendben, imában - s ezt egy monostor mellett szeretnék megtenni -, itt fogadják. Papok, szerzetesek, világiak, férfiak, nők, fiatalok és idősebbek érkeznek, mindenki, akit a lélek szüksége hoz ide. Akad, aki csak egy hétre vagy néhány napra költözik be, mások akár egy vagy két hónapra. A remete - ha úgy gondolja - részt vehet a nővérek zsolozsmáin, lelki vezetést kérhet, vagy ha csak beszélgetni akar belső világáról, a nővérek erre is lehetőséget adnak.

Nem arról van szó, hogy nem érdekel az ország élete, a politika, de számomra megszűnt az, hogy például valamely párt mellett érzelmileg elkötelezzem magam. Minden pártnak emberek a tagjai, akik Isten teremtményei. Franciaországban és itt is - bár még csak fél éve tértem haza - különféle politikai és ideológiai beállítottságú emberek keresnek föl bennünket. Ennek azonban itt elvész a fontossága, megszűnik jobb- vagy baloldalinak lenni - az ember élete értelmét, boldogságát keresi.

Évente egyszer az ország minden részéből a ferences harmadrend világi tagjai, családok, gyermekek, mintegy száz rendi testvér látogat el Szécsénybe az egynapos lelki programra. Érezni, hogy mennyire az imára támaszkodva élnek ezek a testvérek.

Idén új szakasz kezdődik az életükben. Eddig Sionban folyt a képzés, most Szécsényben indul a noviciátus. S ha egyszer annyira megerősödnek, önálló monostorrá válnak, saját apátnővel.

Az a csodálatos ebben az életben, hogy annyi mindent bíz ránk az Úr. Ha a világban maradok, nem tudtam volna így szolgálni az embereket - látszólag semmit nem téve értük, de ugyanakkor úgy érzem, azzal cselekszem a legtöbbet, hogy Istené vagyok. Nem megyünk senki után, de az ajtónk nyitva.

Szöveg és kép:

Elmer István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu