A németek ötvenhatja

Vérbe fojtott felkelés

A németek számára 1953. június 17-e azt jelenti, mint nekünk 1956. október 23-a. Míg az ország nyugati nagyhatalmak által megszállt részén - sokak által gazdasági csodának minősített - fellendülés volt tapasztalható, a Szovjetunió által uralt keleti zónában dúlt a diktatúra, s egyre fokozódtak a gazdasági bajok.

Az erőszakos iparosítás és a termőföld kollektivizálása következtében a kisiparosok és a földművesek tömegével hagyták el otthonaikat: 1953 első felében már mintegy 220 ezren távoztak nyugatra. A "nagy testvér", a Szovjetunió kívánalmainak megfelelően a nehézipari termelést a fegyvergyártás szolgálatába állították - közben pedig kiürültek az élelmiszerboltok. A két nagy (az evangélikus és a katolikus) egyház elleni harc egyre élesebb lett, ami tulajdonképpen érthető, hiszen a főpapok nemritkán nagy bátorsággal álltak ki a hit védelmében, és szót emeltek a gazdaságot ellehetetlenítő rossz politika, a téves intézkedések sora ellen is. Az evangélikus egyház vezetői például 1953. február 25-én levelet intéztek Otto Grotewohl miniszterelnökhöz, melyben rámutattak arra, hogy ha a kisiparosok és a földművesek - a reménytelenséget látva, a bizonytalan jövőt is vállalva - házat, földet, műhelyt hátrahagyva hagyják ott szülőföldjüket, akkor a közelgő katasztrófa nem kerülhető el. Az egyházi vezetők - amellett, hogy maradásra szólították fel a reményt vesztett polgárokat - kéréssel fordultak a kormány tagjaihoz is: Legyetek emberségesek és könyörületesek! Lássátok meg azt a bajt, melyet az egyre terebélyesedő katasztrófa vetít előre! Vegyétek fontolóra, hogy csak a lelkileg kiegyensúlyozott, erős emberek lehetnek a népgazdaság megbízható és stabil tagjai! Hozzatok meg minden szükséges intézkedést a baj elkerülésére!

Egy másik példa: az esseni Evangélikus Nagygyűlés március 24-i határozata értelmében a menekültek megsegítése érdekében felhívást fogalmaztak meg Kelet és Nyugat népéhez, de annak a templomokban való felolvasását a kommunista pártvezetés a lelkészeknek, illetve a lelkészi hivataloknak küldött ajánlott levélben letiltotta. De betiltották a Berlini Egyházmegye katolikusainak a lapját, a Petrusblattot is. A közjó, illetve a közjog melletti állásfoglalás jele volt az is, hogy Berlin katolikus püspöke, Wilhelm Weskamm április 23-án levélben tiltakozott Kelet-Berlin főpolgármesterénél, mert új lakótelep létesítése ürügyén ki akartak sajátítani több egyházi tulajdonú telket, lebontásra ítélve a püspökség lelkigyakorlatos házát és szeretetotthonát.

A papokat, lelkészeket, a hitüket megvalló fiatal keresztényeket (köztük például a hazug módon az "amerikai imperializmus fedőszervezetének" minősített Junge Gemeinde tagjait) "bűnöző elemeknek" kiáltották ki. Az FDJ (a "keletnémet KISZ") besúgói a vallásos meggyőződésű tanárok és diákok ezreinek egzisztenciáját tették tönkre, sokukat eltávolították/kizárták az iskolából, mások börtönbe kerültek. Hogy mennyire tartottak az egyháztól, mutatja, hogy a Sztálin halála (március 5.) utáni hetekben pártembereket és állambiztonsági ügynököket küldtek ki a templomokba, hogy jelentést tegyenek az ott elhangzottakról - a dokumentumok szerint nem is eredménytelenül (állítólag sok pap/lelkész a felgyorsított szocializmusépítés ellen prédikált, mások párhuzamot vontak Hitler és Sztálin, illetve a nácizmus és a kommunizmus között).

Álságos módon itt is próbálkoztak egyfajta békepapsággal, meg is született egy lista a "haladó papokról és szuperintendánsokról", akik előtt Otto Grotewohl május 27-én azt állította, hogy az NDK-ban szabad vallásgyakorlás van, de nem tűrik az "ellenséges politikai agitációt". Persze a szovjet diktatúra kiszolgálói szemében - hogy még egy példát hozzunk - ilyen agitátor lehetett Otto Dibelius evangélikus püspök is, pedig ő gazdag élete során nem tett mást, mint keresztény szellemben szolgálta a társadalmi igazságosságot: arra is volt bátorsága, hogy a rábízott nyáj védelmében a német legfelsőbb bíróságnál feljelentse az FDJ-orgánumot, a Junge Welt című újságot, mely rágalmazó cikket közölt a fiatalok közt végzett egyházi munkáról, vagy amikor később a kommunista családtörvény tervezetét bírálta.

A kommunista párt központi bizottsága június 11-i önkritikája nemhogy enyhített volna a helyzeten, de - a gyengeség beismerésének a látszatát adva - inkább olaj volt a tűzre. Hiába ígértek utazáskönnyítést, hiába ígérték, hogy a visszatérő parasztok visszakapják házukat, földjüket, hiába rehabilitáltak sok másként gondolkodó, vallásos meggyőződésű fiatalt, a gazdasági katasztrófa elkerülésére hozott ár- és normaemelés csak felerősítette az elégedetlenséget. Június 16-án a berlini Sztálin fasort elözönlötte a munkások tiltakozó hada, melyhez aztán "Le a kormánnyal!", "Emberként szeretnénk élni!", "Szabad választásokat!" s hasonló poszterekkel mások is csatlakoztak.

Június 17-ére teljessé vált a népfelkelés, melyben a vezető szerepet az acél- és vegyipari munkások vitték. A felkelés egész Kelet-Németországra kiterjedt, vegyi üzemek, gyárak, középületek borultak lángba. Életbe lépett a hadiállapot, illetve a kijárási tilalom, annak ellenére, hogy a szovjet tankok lényegében még aznap délután leverték a lázadást. Több száz halott, mindkét oldalon: munkások, rendőrök, szovjet katonák. Statáriális eljárás keretén belül csak az utcán 92 embert végeztek ki. Gyorsított eljárással mintegy 1400 embert ítéltek el, többen halálos ítéletet kaptak, köztük az az 52 rendőr, aki a tűzparancs ellenére megtagadta, hogy honfitársára lőjön.

***

A bonni parlament bámulatos gyorsasággal, még 1953. július 3-án ünnepnappá nyilvánította június 17-ét, mégpedig a német egység napjává, és ez a nap volt a nemzeti ünnep egészen addig, amíg meg nem valósult a tényleges német egység (1990. október 3.).

Szende Ákos

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu