|
 |
||||||
|
|
|
A hátsó szoba Akaratlanul is szemtanúja voltam a függöny legördülése előtti drámai jelenetnek. Ismertem ezt a forgatókönyvet, benne éltem magam is ebben a paraszti világban. Tudtam jól, milyen jelenet következik, mik a szerző és a rendező utasításai. Örökké látom magam előtt a nagyapa remegő fehér bajuszát, amikor letettem elé egy-egy almát vagy körtét: "Apa küldte!" Nézett rám, és megkérdezte: "Apa?" Akkor már a hátsó szobában lakott. Abban a régi faluban, ahol éltem, rendszerint háromszobásak voltak a paraszti házak. Az első szoba volt a "tiszta" szoba, abban tartották a családi ünnepeket, kézfogót, lakodalmat, névnapot. Ott ravatalozták fel a halottakat. A középső szobában lakott a család, ez volt a konyha is. Hátul, a hátsó szobába szorultak az öregek. Annak a kamra felől volt a bejárata. Amikor nem laktak benne, akkor ott tárolták a krumplit télidőben. A hátsó szoba volt a csend szigete, ahová halni küldték az öregeket. A közöny tengerében úszott, vihar már nem tombolt fölötte. A menyecske bevitte nagyapának a bögre meleg levest, vágott neki szalonnát, kolbászt is tett az asztalára, mosott rá, és néhanapján megkérdezte: "Mit enne kend szívesen?" Az öreg ilyenkor motyogott valamit, régi nagy ebédek jártak az eszében, terített asztalok, amikor még a szüle is élt, és ők vitték a hangot. Amikor még megkérdezte tőle a fia: "Édesapám, maga hogy gondolja? Megvegyük azt az üszőt? Vagy: megkezdjük már a szántást a laposban?" S akkor ő kiadta a határozott utasítást, az üszőt meg kell venni, a szántással még várhatnak. Mert ő volt a gazda a házban. Aztán eljött az a szomorú nap, amikor egyszer megrokkanva visszaejtette a hátára emelt zsákot. Amikor egyre többször tűnődött a válaszadás előtt. Kiengedte kezéből lassan a gyeplőt. Aztán meg végképp a lovak közé dobta, és bevonult a hátsó szobába a halált várni. Mert az ott lépkedett a kertben. Rá várt. A hátsó szoba lakójára. Azóta meg is felejtkeztem ezekről a régi szörnyű paraszti, vagy talán már ott is idejétmúlt szokásokról. Azért jutott most eszembe, mert vendégségben jártam egy zalai kis faluban, egy régi olvasómnál, levelezek is vele. Ismerem így az egész családját, minden örömét és szomorúságát. Jártam is már nála öt évvel ezelőtt. Ő is viszonozta a látogatásomat, s feltűnt nekem, hogy amikor özvegy édesapja felől érdeklődtem, csak a vállát vonogatta, és azt mondta: "Hát megvan az öreg..." Aztán csend. "Nincs valami baja?" - kérdeztem csak úgy szokásból. "Nincs annak. Csakhogy már öreg!"... Amikor most elindultam hozzájuk, nem is gondoltam, hogy milyen dráma szemtanúja leszek. A dráma már megérett, az előadás lezajlott, a fények kihunytak az élet rivaldáján. Utána, taps helyett, döbbent csend. Az első szobában terített Vince Jánosné, a kedvemért. A gyerekeknek csokoládét vittem, neki egy vállkendőt. Ő lekváros derelyét főzött ebédre. Az öreg Vince is az asztalnál ült. Szótlan volt. Mindenki szokatlanul szótlan volt, aminek csak később értettem meg az okát. Ebéd után. Amikor koccintottunk a borunkkal, vendéglátóm eldicsekedett hízóival. Majd megtekintjük! Feltűnt azonban, hogy az apja nem nyúlt a pohara után. Amikor a háziasszony leszedte az üres tányérokat, az öreghez hajolt. "Kitakarítottam a hátsó szobát" - mondta. A nagyapa bólintott, hogy érti. Látva és megértve a jelenetet, elöntött a keserűség. De nem szóltam. Az öreg csendesen felállt, aztán fogta a sámlit, és elindult. A hátsó szoba felé. Elérkezett az ideje, levonul az élet színpadáról. A fia rágyújtott. A foszló füstben, amit kifújt, az öreg egyre kisebb lett. Összezsugorodott. Slattyogott a papucsa, ahogy végigment a gangon. De egyszer sem fordult vissza. Illés Sándor
|
|
|
|
|
||||||
Új Ember:hetilap@ujember.hu
| ||||||
