|
 |
||||||
|
|
|
Újévi jókívánságok helyett Kétezer-három január elseje. Nem is volt olyan rég, épp csak néhány héttel ezelőtt, amikor petárdák és pezsgők durranása közepette, hangos mulatsággal vagy csendes hálaadással, önfeledt szórakozás, esetleg meghitt emlékezés kíséretében, egyszóval a hétköznapitól eltérő, rendkívüli körülmények között búcsúztunk az óévtől, s léptünk át az újba. Olyanok is akadhatnak, akiknek még mindig gondot okoz, hogy dátumozásnál elsőre eltalálják a helyes évet. Öröm tölti el - ki gondolta volna - a telefonszolgáltatók szívét is így, szilveszter környékén, hiszen a gratulációk, jókívánságok áradata szinte elmaradhatatlan velejárója ennek az ünnepnek. Bevallom, nem igazán rajongok ez utóbbi szokásért. Talán, mert majdhogynem kötelezően illik a családtagoknak, a legjobb barátoknak, a főnöknek legalább egy sms-t küldeni, miközben ki tudja, mit is kívánnék neki, ha jobban belegondolok... Netán azért, mert úgysem ér semmit a kívánságom, ha nem állok magam is mögötte, nem vágyom és nem teszek érte, hogy valóban boldogabb legyen annak a valakinek a következő esztendeje. Mégis, belátom, igen komoly alapja van ennek a hagyománynak, hiszen a számvetés, a visszatekintés napjaiban számtalanszor előkerül, mit tehettünk volna jobban, másként. Eszünkbe villan, nemegyszer fájdalmas beismerésekre késztet az elszalasztott, elhibázott lépések és lehetőségek emléke. Hogyne kívánnám magamnak és másoknak is, hogy mentes legyen a jövő évünk mindenféle bosszankodástól, bajtól, sikertelenségtől, és valóban eredményes legyen valamennyi jó szándékú ténykedésünk. Így hát elhatároztam, hogy a magam módján mégiscsak újra átgondolom, és három kívánságban megfogalmazom, mit kívánnék szeretteimnek, barátaimnak, s mindazoknak, akik egy jobb jövőben reménykednek. Mindenekelőtt hálát adok ezért a szép év eleji hóesésért, amely bár megnehezíti a közlekedést, s talán bosszankodunk is néha megfagyott lábujjainkra vagy a hólapátolás kemény perceire gondolva, ám a természet, az időjárás most mindenféleképpen lassításra, elcsendesedésre ösztönöz. Ugyan nem tudok annyi mindent elintézni, talán többet is kell otthonomban maradnom, de ezekben a hetekben mégsem az elmúlás, az üresség érzése, sokkal inkább az igazi számvetés, dolgaim újragondolásának vágya az, amit a csendesen szállingózó hópelyhek képe felébreszt bennem. Szóljunk, ha szólni kell Az elmúlt év legfájóbb tapasztalatai közül kiemelkedik a keresztény ember politikai szerepvállalásának esetlensége, fogyatékos mivolta. Soha nem kívánnám, hogy mind tartózkodjunk a társadalmi szerepvállalástól, véleményünk hangos kinyilvánításától, s hagyjuk ezt a politikusokra (mint ahogyan ezt egyes vezetők sugallják nekünk), ám sok jogos kritika utal arra, hogy van még mit tanulnunk bizalomból, ráhagyatkozásból. Igen sok ember egyszerre bizonyul érzéketlennek, ami a társadalmi, közösségi értékeket illeti, s igen heves vérmérsékletre vált, amikor saját jogait és érdekeit kell védelmeznie. Bizony, mekkora feladat hárul a Krisztust követő közösségekre és egyénekre, hogy jel legyünk az egész nemzet számára: az értékes élet és az önfeláldozó szeretet tanúi. Szóljunk, ha szólni kell, de inkább éljünk úgy, hogy mások kérdezzenek meg bennünket. És ne higygyük, hogy mind értünk a politikához. Szeressünk azonban teljes szívből mindenkit, és legyen a Gondviselés az első, akinek életünkkel bizalmat szavazunk. Korlátokkal, szabadon Nemcsak tavaly, de már évek óta olyan világban éltünk és élünk, amelyben szinte teljesen széthullottak a korlátok. Jogunk ugyan nem lenne, ám lehetőségünk annál inkább akad mindenről mindent tudni. Az internet, a televízió, az utcai óriásplakátok, a világi média szinte teljes egészében kivette a szülők kezéből a nevelés, főként a felvilágosítás szerepét. Elég a fő műsoridőben is látható valóságshow-nak nevezett látványosságra gondolnunk, nem beszélve a nemrég elfogadott drogtörvényről. Nem tehetjük meg, hogy nem vesszük észre ezeket, mert ma már úgy tálalják, hogy senki ne mehessen el mellettük. Nem lehet tehát nem számolnunk azzal, hogy akaratlanul is túl sokat tudunk meg a világ dolgairól, feleslegesen és sokszor ártóan is. Keressük hát tudatosan azt, ami a mi feladatunk, és kerüljük az olyan életszituációkat és olyan gondolkodásmódot, amelybe a modern világ akar bennünket belekényszeríteni. Gégény István
|
|
|
|
|
||||||
Új Ember:hetilap@ujember.hu
| ||||||
