A költő halála

A hetvenéves korában elhunyt Fazekas Lajos költő volt. Csendes szavú lírikus, hitből élő ember. Amikor megismertem, 1961-et írtak: "nagy diákként" olvastam az Új Emberben a Vasárnap című versét: ...lányok, ifjak ünneplőben / mennek az utcán, hívnak; köszönök. / Énrám is várnak; s már a holdas este / fény-hálót sző az akácok között... Igazi falusi kép, amilyent Harsányi Lajos festegetett Giotto tónusában, de az akác itt minden hangulat-rezzenetet magyar tájba rögzít. XIX. század végi költőink tudtak így ábrázolni.

Aztán személyesen is találkoztunk. 1965-ben a Szent István Társulat kiadta Kereszt a hegyen című kötetét, öt év múlva az Ecclesia a Tiszta kutat, majd két esztendő elteltével a Találkozások című bensőséges verseskönyve jelent meg. Több, mint két évtizede, hogy a Látomás és jelenést vehette kezébe az olvasó. Legfőbb közlési helye lapunk volt.

A versek kötötték össze a költőt az újságíróval. Tudtam, a MÁV alkalmazottja, becsületes, tiszta lélek, aki nagyon szereti édesanyja emlékét. Igen, az emlékét, mert amint írja: Halott arcára nem emlékszem, / hisz oly kicsiny voltam, / s nem vitt senki koporsójához... Több versében visszatér az elvesztett anyához, aki valójában él; keresztény természetességgel veti papírra az örök Anyáról: Te égi arc, ragyogj a szemembe, / az Örök Anyaságot hadd érezzem / szívemhez közel... / Ó Ragyogó, elé borulva / anyám égi arcát látom újra, / mint amikor indult a Nagy Útra. Zarándokok énekében csendül ez a hang, vándoréban.

Az eltávozott sohasem tért ki életében a vándorút elől: vállalta, járta, s bár anya nélkül nehéz volt a tájékozódás, a "megörökölt, igaz hit" lámpása vezette; s ott volt vele a testvére, s a Regölyből hozott örökség: Ne félj, árva lélek, a Nagy úton / Isten veled. / Talán ütnek, talán elesel, / Ő véd tégedet. Egyszerű, tiszta sorok, melyeket egy "félrerántott világ" már alig érthet.

Fazekas Lajos a legtisztább szavú XX. századi keresztény költőkhöz tartozik, akiknek kézvezetőjükHarsányi Lajos és Sík Sándor. Most, hogy eltávozott, ne boruljon rá a feledés.

Így búcsúzunk tőle, versei alkonyfényében, amely hajnalok "előjátéka", ha megértjük, az idő mindig tartogat, őriz kincseket.

Tóth Sándor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu