|
 |
||||||
|
|
|
Szent Pállal a havon Gyönyörű, hideg, napos januári kora délután. Az ember megy fölfelé a havas lejtőn. Kissé divatjamúlt síbakancsa nem kimondottan hegymászásra készült, meg-megcsúszik, közben egyre erősebben érzi a vállára vett síléceinek súlyát. Az újabb fajták sokkal könnyebbek - sóhajtja, miközben a síbotra támaszkodva valahogy visszanyeri az egyensúlyát. Abban a pillanatban visítva a lábának csapódik egy csúszkáló gyermek, aki talán nem is gyermek már, csak a szocializáció terén lehet némiképp elmaradva. Az ember kapálódzik, végül nagy nehezen sikerül megtartania egyensúlyát. Efeletti apró örömét szókincsének, remélhetőleg passzív szókincsének bővülése is tetézi: megismerkedik egy, a visítozó szájából a fehér hó fölé fröccsentett új divatú trágársággal. Menynyivel könnyebben, s konfliktusmentesebben élhetnénk, ha lenne sífelvonó - gondolja -, de a kényelemre irányuló hirtelen támadt vágyát azzal hessenti el, hogy az meg drága volna, s amúgy is jót tesz egy kis kapaszkodás. Megy tovább, most kissé lankásabb rész következik, aztán már ott a pálya teteje. A pálya teteje, a csúcs. Bár ez csak egy kis budai hegygerinc, amelyen a hó is csak olyan kevéske. Az ember végül fölér, keres egy kis helyet, hogy fölcsatoljon, és nekiinduljon szlalomozni a le s föl bóklászók, nejlonzacskón, tepsin, kukafedélen, jobb esetben szánkón, hódeszkán, esetleg sílécen csúszkálók között. Pedig a lejtőnek ez a része igazában sípálya, még a térkép is így jelzi, de hát Istenem, olyan szép ez a januári, hideg, napos vasárnap, s nem is mindenki tudja olvasni a térképet, meg különben is, mi ilyenek vagyunk. Ezt már megint fölfelé caplatva gondolja az ember: ilyenek vagyunk. Önzők, trágárok, tülekedők. A havas lejtőn, buszon, autóban - mennyivel egyszerűbb volna busszal idejönni, nem teleállni kocsijainkkal az út mindkét oldalát a forgalom teljes megbénításáig, persze ahhoz sűrűbben kellene indítani a buszokat és visszafordítani az autókat - szóval a lejtőn, meg az emelkedőn, általában, a pályán, ilyenek vagyunk. Az ember a másik vállára veszi a léceket, eszébe jut barátjának két évvel ezelőtti írása a Katolikus síelésről. Itt jelent meg, ezeken a hasábokon, egy templomi társaság közös sítáboráról szólt. Közben a műanyag bakancs nehezül, az önzők, trágárok, tülekedők is egyre olyanabbak, vagyis ilyenebbek, amilyenek mi vagyunk. Az ember csak lépeget, megáll vagy kitér, ha visítozó rém közeleg. Lehetne ezt katolikus módra csinálni? Lecsúszni, megfordulni, fölbaktatni, megint fordulni, s így tovább? Vagy ezt mindenki ugyanúgy csinálja, és a többiben lehetne a különbség. Önzés, trágárkodás, tülekedés, meg effélék... Vagy ahhoz nem is kellene feltétlenül katolikusnak lenni? Hogy csak a csúszás meg a baktatás maradjon? Elég volna csak embernek lenni, de nem ilyennek? Jaj, nagyon messzire mentünk, pedig ez csak egy havas lejtő Budán. Az ember lassan ismét fölér, s fordul. Mint Szent Pál apostol. Januárban ünnepeljük őt, néhány nappal ezelőtt, huszonötödikén. Pál fordulását, miként a népnyelv mondja. Istenem, micsoda forgolódás van még most is azon a pályán! Azon a mi damaszkuszi utunkon, amelyen hazai pályaként rajtolnak ma is oly sokan. Talán nem tudják, hogy ahhoz a Páléhoz hasonló fordulathoz nem elég nevet változtatni, nem elég bizonyos emberekkel találkozni, bizonyos stallumokba beülni, szépen elfújni bizonyos szólamokat. Nem elég mindig csak a felvonóval vitetni magunkat, meg kell tudnunk állni a saját lábunkon, nem szabad félrecsúsznunk, bármennyire nehezül is a cipőnk. Nem elég csak szlalomozni, és le, és fel, és újra, és fordulni és fordulni... Nem, az a pálya mindig csak fölfelé vezet! Hogy arra jusson az ember, olyan irányt kell vennie, amelyen az utolsó, megtérő fordulat után nincs már több kanyar! Hideg, havas, januári vasárnap délután. A nap aranyló fényben füröszti a szemközti hegyoldalt, de az északi lejtőn már egyre magasabbra kúszik a szürkület. Az ember csak megy, a hegygerincen éppen túlbukott nap színtelen árnyéknak mutatja sziluettjét. Léptei nehezek, terhét nem tudja már átemelni a másik vállára. Csak viszi, csak megy. Az embernek mennie kell. Fölfelé. Szikora József
|
|
|
|
|
||||||
Új Ember:hetilap@ujember.hu
| ||||||
