Az Olvasó írja

Diós kifli a kiskatona papnövendékeknek

Régi olvasója vagyok az Új Embernek, szívesen csemegézek benne minden héten kedvemre való írásokat. Az idei első számban Tomka Ferenc atya emlékezése okozott örömet. Hiszen egy kicsit mi is benne vagyunk, az 1970-es évek hittanosai. Írja, hogy az egri Hittudományi Főiskola spirituálisaként meglátogatta a katonaidejüket töltő leendő kispapokat Lentiben. Erről nekünk, ifjúsági hittanosoknak (értsd 15-40 éveseket!) annyit említett a keddi estéken, hogy "imádkozzatok azokért, akikhez hétvégén készülünk látogatóba."

Ez engem további cselekedetre buzdított: miért ne süthetnék valami édeset azoknak a kiskatonáknak? Egy nagy doboz vaníliás kiflivel becsöngettem a szeminárium kapuján. Félve nézegettem körbe, nehogy valaki meglásson az utcán: egy civilt, egy nőt egy klerikális épület kapujában!?

Eger érseki város, ügyeltek a "rendre". Tapasztaltuk ezt templomba menet is. Az ajtó kinyílt, a kapus lehívta Feri atyát (az atya szót utólag képzelem oda, mert akkor az nem dívott a csoportjában), s ő hangos kacajra fakadt, amikor meglátta nálam a doboz süteményt. Az ötleten nevetett. Ha van még emlékező az egykori kiskatonák közül az egri apró kiflire, úgy örüljünk együtt harminc év után is, hogy Jézus nevében összetartoztunk akkor is, most is. Még annyit: a kapun rég nem félek becsöngetni, hiszen tíz éve is elmúlt, hogy ott kaptam meg hitoktatói megbízásomat.

Á. M. Márta

Tíz ujjunk volt a Tízparancsolat

Tajgába, a Gulág-vidék Uscsora nevű településére száműzött huszonöt fős magyar tisztek lágerébe 1944 kora tavaszán körülbelül húsz-huszonöt főből álló olasz, román és német tiszticsoport érkezett.

A nyolcnapos éhségsztrájkkal kivívott munkamegtagadásunk nem sok jóval kecsegtetett. Egy hatalmas, félig földbe süllyesztett fabarakkban voltunk elszállásolva. Az olaszok közt egy tábori lelkész is volt, páter Dombrévi. Francia Kongóban volt misszionárius, de mivel Olaszország és Franciaország egymással szembekerült, a franciák az olasz misszionáriusokat kitoloncolták. Az olasz katonai alakulatok egyikének lett a tábori lelkésze, és így került hadifogságba. Nagyon sokat mesélt, beszélt a missziós munkáról, és nagy örömmel hallgattuk.

Feltűnt, hogy ha az őrök valahogy vodkához jutottak, egy-kettő főbe lőtte magát. Kiderítettük, hogy egy részük szintén internált volt, a települést nem hagyhatták el, és a megbízható őrök ellenőrzése mellett teljesítettek szolgálatot. Főleg ukránok voltak.

Volt közöttük egy barátságosabb főhadnagy is, aki ügyeletes tiszti teendőket látott el. Páter Dombrévi a bizalmába férkőzött, és megkérte, hogy hozzon neki egy poharat, lisztet és bort. Arra semmilyen üzlet sem volt, az üvegpohár is ismeretlen fogalomnak tűnt. Hogy hogyan és honnan szerezte be mégis ezeket a főhadnagy, az szinte hihetetlen, és főleg az, hogy ilyet meg mert tenni.

Nekilátott tehát Dombrévi atya dobkályhán ostyát sütni. Bor is volt már, és a pohár lett a kehely, egy kifényesített konzervdoboz az ostyatartó. Mikor már minden együtt volt, két gyertya is előkerült. Gyalulatlan kecskelábas asztal, tiszta törülközőfélével letakarva képezte az oltárt. Mise előtt gyónni is akartunk, hogy áldozhassunk. Olyan olasztudással senki sem bírt, hogy gyónni tudjunk. Végül is megegyeztünk: a tíz ujjunk lett a Tízparancsolat. A bal hüvelykujj volt az első parancs. Séta közben felmutattuk, és válaszoltunk olaszul: si (igen), no (nem) lehetett a válasz. Így mutogattuk fel az ujjainkat, majd egy-két percig még egyéb gyarlóságainkat megbánva feloldozást szereztünk.

Vasárnap tíz órakor összegyűltünk a dísztelen oltár körül, és megkezdődött a mise. Mi, magyarok voltunk a legszebben éneklők. Én kezdtem és vezényeltem énekeinket. A mise végén könnyezve, sírva énekeltük a Himnuszt, és boldogok voltunk.

Ez az öröm nem soká tartott, mert néhány nap múlva az esti megszámláláskor Dombrévi pátert, jómagamat, Pirvu román kapitányt és egy német tisztet kiszólítottak, és vittek a fogdába.

Tudtam, hogy a mise miatt vagyunk becsukva, de nem hittem a fülemnek, mikor az ügyeletes tisztet mégis megkérdeztem, hogy mit vétettünk, amiért becsuktak? A válasz nagyon mellbevágó volt! "Megsértettük a gyülekezési tilalmat." Nem merték a vallásellenességet vállalni. Így beszéltek mellé.

Kikerülve a fogdából úgy döntöttünk, hogy nem gyülekezünk az oltár körül. Mindenki a fekvőhelyén ülve, hasalva vagy állva a fekvőhelye mellett hallgatja a misét.

Nagy nyomozásba kezdtek, és a főhadnagy eltűnt, nagyon sajnáltuk őt, de mikor 1947 őszén, második hazaindulásunk alkalmával - mert tavasszal is hazaindítottak, de Rákosi nagy haragra kelhetett itthon, leállította a hadifoglyok hazaszállítását, minket is viszszavittek oda, ahonnan elindultunk - találkoztunk a főhadnaggyal, mozdonyt vezetett ezen a mellékvonalon. Integetve egymásnak elbúcsúzhattunk tőle.

Mikor az ostya, a bor elfogyott, több misén már nem vehettünk részt.

Csapó György hadnagy

Medjugorje a világ gyóntatószéke

Az Új Ember novemberi számában olvashattuk Harmath Károly atya fejtegetéseit Medjugorjéval kapcsolatban. Ez az írás indított arra, hogy mint zarándok, aki tizenhat éve rendszeresen látogatom ezt a sokak által kedvelt zarándokhelyet, tollat ragadjak, és próbáljam megfogalmazni mindazt, amit számomra és a zarándokok számára ez a hely jelent, továbbá szóljak a zarándokok felelősségéről abban, hogy milyen kép alakul ki azokban, akik még nem jártak ott.

Először 1986-ban a fiaim (akkor 17 és 18 évesek voltak) zarándokoltak el Medjugorjéba. Úgy jöttek haza, hogy ott minden olyan más, minden olyan egyszerű, és azt kérdezték, visszamehetnek-e, mert akkor ki sem csomagolnak. Természetesen nem mentek vissza, de az egész családot elárasztotta a kegyelem, amit nem lehetett nem észrevenni. Így elhatároztam, hogy hálából én is elmegyek Medjugorjéba, de nem egyedül, hanem férjemmel és egy autóbusznyi zarándokkal együtt utaztam el. Így kezdődött, és azóta is minden évben zarándokokkal együtt járom be a Krizsevacot és a Jelenések hegyét, alkalmam van újra és újra átélni az eseményeket, és megtapasztalni Isten végtelenül irgalmas szeretetét.

Számomra a hely egyedisége abban rejlik, hogy minden zarándok személyesen, a Szentlélek által kapja a meghívást, és ugyanígy, személyre szóló kegyelmi ajándékokban részesül, ezért igazából nem is nagyon lehet beszélni és írni róla. Ezt mindenkinek személyesen kell átélni, ennek alapján lehet véleményt nyilvánítani, amit viszont gyakran nehezen tud megérteni az, aki még nem járt ott.

Biztos vagyok benne, hogy a fiaim meglátása nem volt téves. Igen, ott minden olyan egyszerű, mert a szeretet, az egymáshoz fordulás és a segítőkészség nyilvánul meg mindenkiben, a helybéliekben és a zarándokokban egyaránt. Személyválogatás nélkül, testvérként fordul mindenki egymás felé, olyan ez, mintha nem is a földön járnánk. Az idő megszűnik létezni, hiszen a programok, a beszámolók, tanúságtételek, közösségekkel való találkozások és a közös esti imádságok összefolynak, és a zarándokok fáradhatatlanok. Nyitott szívvel vesznek részt az éjszakába nyúló többórás imádságokon, melyek tömjénfüstként szállnak az ég felé. Tömegesen élnek a bűnbánat szentségével, vannak, akik évtizedeken át hordozott bűneiket teszik le Isten elé, és így szabaddá válnak az új életre. Békesség költözik a szívükbe, és nyitottak lesznek a számukra készített kegyelem befogadására. Medjugorjét ezért a világ gyóntatószékének is szokták nevezni.

Az is igaz, hogy semmi új nincs az üzenetekben, és mindaz, ami ott megtörténik a zarándokokkal, bárhol megtörténhetne, mert Jézus és Mária mindenhol jelen van, és kiárasztja a kegyelmet. Mégis, ez a hely más. Talán egy hétköznapi példával tudnám megmagyarázni. A fűtött szobában meleg van, de időnként mégis jólesik a kályha közelébe húzódni, mert ott jobban átmelegszik az ember. Medjugorje is egy ilyen kályha a világ számára. Egy új, nagy evangéliumi magvetés.

Mi, zarándokok, legyünk jó talaj a magok számára. Mindannyian felelősek vagyunk azért, hogy az a sok kegyelem, amit leírni nem lehet, mennyire formálja át életünket. Nagy a felelősségünk, mert mindannyian valamilyen módon tanúságot teszünk az ott történtekről. A legjobb amit tehetünk az, ha igyekszünk a Szűzanya üzenetei szerint élni, megnyílni Isten felé, hogy eltöltse szívünket a nem ebből a világból való béke. Így azt a békét hordozhatjuk, amire mindenki vágyakozik. Ha ilyen módon jellé válunk, akkor Isten békéje kiáradhat mindenkire, azokra is, akik kétkedéssel fogadják a Medjugorjéban történteket.

Bizonyos, hogy a Szűzanya üzenetei nem múlják felül a kinyilatkoztatást, az fog beteljesedni, de aggódik értünk, a gyermekeiért. Az isteni kegyelem megengedi neki, aki kegyelemmel teljes, hogy segíteni próbáljon rajtunk.

R.K.M., egy zarándok

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu