|
 |
||||||
|
|
|
Búcsú Papitól Papi a család ékessége volt. Sajnos, csak volt. Nem várta meg a karácsonyt, kilencvenhetedik évében, két nappal az ünnepek előtt csendesen átutazott egy másik világrendbe. Az utolsó néhány hónapban kezdett gyengébb lenni, lánya az utolsó pillanatig szeretettel és növekvő aggodalommal ápolta. Eddig bámulatos frissességgel közlekedett. Ha találkoztam vele, elámultam, milyen agilitással tett-vett. Ha a múltról faggattuk, a szívéhez oly közel álló Váci utcáról mesélt. Régen ott lakott, a Belváros és vidéke volt az otthona, köztiszteletben álló szabómesterként működött, de még a múlt évben is "meglepetés-ruhát" varrt Andrisnak, és a dilettánsokat megillető gúnykacajjal figyelte, amint feleségem termetemre igazította valamelyik öltönyömet. Felgyalogolt a Tövis utcai templomba a vasárnapi misére, és talán várta azt a hívást, amely most hangzott el. Azon az éjszakán, amelyen elköltözött, Andris nagyon nyugtalanul aludt, s ami már régen nem szokása, megnyugvást és békességet keresve mamája ágyába tette át székhelyét. Szüleinek valamiképp el kellett mondaniuk, hogy Papit idelent nem látja többé. Bár a kisgyerekek számára a halál átláthatatlan, valami titokzatos érzékkel mégis átélik valóságát. Bennük megvan a misztikusnak mondható kapcsolat, ami belőlünk szép lassan kivész. Andris figyelmesen hallgatott. Csak ennyit mondott: "Milyen kár, hogy nem adhattam neki sok-sok puszit!" Szerintem ezek a puszik utolérték a testi gyengeségeit hátrahagyó, felfelé szálló lelket, s még súlytalanabbá tették útját. Papival utoljára a szárszói ház teraszán beszélgettünk. Narancslevet kortyolt a hőségben, és szelíden tűrte, hogy dédunokái ráncigálják a világ mindegyik égtája felé. Ez a kép sokáig elkísér majd. Az a mosoly és azok a lelkes kiáltások! Akit így szeretnek, bizonyára boldog lehetett, még akkor is, amikor az a világ, amelyet ismert, és amely az övé volt, megváltozott. Papi, mint Márai Szindbádja, neki-nekiindult, de a város már nem volt ismerőse. Ám egy másik térfogatban, amelyet a dédunokái teremtettek, újra otthonára lelhetett. Az élet legnagyobb ajándéka, ha veszteségeink nyomán rádöbbenhetünk nyereségeinkre. Szuszogva, nehezen mászunk föl a lépcsőkön, visszariadunk a váratlan eseményektől, megfontoljuk minden lépésünket, rettegünk az elbukástól, rémálmainkban kórházi ágyak képe merül föl tudatunkban. Aztán meghalljuk azokat a hangokat és hangocskákat, megérezzük a kis kezek védelmet kereső és támogató érintését, s rádöbbenünk arra, hogy vannak fontosabb dolgok, s nem kell az önsajnálat vermeiben meghúzódnunk. Lelki szememmel látom unokáimat, amint buzgón rajzolják s vágják ki a karácsonyi ajándékokat. "Te is kapsz valamit, de nem árulom el, mit." A Papinak is készítettek, de ő nem várta meg, hogy kezébe adják, s puszikat nyomjanak arcára. A gyertyagyújtásnál mégis ott volt. Nem ült az ünnepi asztalnál. Nem dicsérte lányom süteményeit. Máshonnan figyelt. És most is éreztük, amint ránk sugároztatja szelíd, békességes mosolyát. Nem mondott istenhozzádot, tudta, hogy Isten velünk van. Rónay László
|
|
|
|
|
||||||
Új Ember:hetilap@ujember.hu
| ||||||
