Dalos László

Unus es Deus

Kisebbik unokám, Péter egyetemi polgár lett, olasz szakos, mert ennek a nyelvnek szenvedélyes szerelmese. Megtudta mindjárt az első nap, hogy majd latinból is kell vizsgáznia. De minthogy a gimnáziumban nem tanultak Janus Pannonius poétai nyelvén, jött is hozzám, mert tudta: ős-latinos vagyok, a lingua latina ma is élve él bennem, pedig azt híresztelik róla, hogy - holt.

Ahogy Péterrel belefogunk a grammatikába, máris a tíz és fél esztendős magamat látom a pestszenterzsébeti Kossuth Lajos Gimnázium I. b osztályában, a magasföldszinten, jobb kézre, a harmadik tanteremben. Újvári Gyula tanár úr kinyittatja velünk a latin olvasókönyvet, fölolvassa az első mondatot és megismételteti az osztállyal, jó hangosan: Agricola terram arat... A földműves szántja a földet.

Különös volt tudomásul venni, hogy sem a földművesnek, sem a földnek - nincs névelője. Folytattuk: Agricola vineam quoque curat... A földműves szőlőskertet is művel. És ezzel zártuk: Agricolae semper laborant... A földművesek mindig dolgoznak. Csupa mezőgazdasági mondat! És már a főnév meg az ige, vagyis az alany meg az állítmány többes számát is megtanultuk.

Péternek tetszik, ahogyan sok évtizede kezdett latintanulásomat fölidézem, s azt is észreveszi, mennyire örülök. Miközben megbeszéltük, mi az a declinatio - főnévragozás -, és mi fán terem a coniugatio - igeragozás, érdeklődéssel hallgatja: volt az én kisgimnazista koromban egy Iuventus - Ifjúság - című latin nyelvű újság is, úgy emlékszem, havonta jelent meg. Játszva tanított, modern fogalmakat is megnevezett, elnevezett, mindenre talált latin szót, talált vagy alkotott. Merőben mai tárgyakról is érdekes cikkek jelentek meg a Iuventusban, tájékoztató, ügyes szószedettel. Nagyon szerettem volna előfizetni rá, de hát... Milyen jó lenne, ha ráakadnék valamelyik számára, netán az 1937-es vagy 38-as évfolyamból, vagy bármelyikből.

Amikor már eléggé eligazodtunk az ante-apud-ad-adversus világában, gyarapodni kezdett a szókincsünk, és megismertük az accusativus cum infinitivo szép titkát is - ministrálni tanultunk. Introibo ad altare Dei - mondotta Percz Antal főtisztelendő atya, a hittantanárunk az első mondatot, mi fennhangon folytattuk: Ad Deum qui laetificat iuventutem meam (Az Úr oltárához járulok. - Az Úrhoz, aki megörvendezteti fiatalságomat.)

Negyedikben, év elejétől a hátralévő öt esztendőn át későbbi rajongott osztályfőnökünk, Rákóczy János tanította a latint. A mindennapos studium mind több örömmel járt, egyre több szépséggel ismertetett meg. Ó, Vergilius, Livius, Horatius, Catullus, Tacitus!

Bent, Pesten - mi, erzsébetiek akkor így mondtuk -, a Múzeum körúton volt az Aczél testvérek könyvesboltja, ott lehetett kapni azokat a halványkék födelű füzeteket, amelyekben egy-egy klasszikus auctor, latin nyelvű író-költő-történetíró műveit fordította és magyarázta Aczél Dezső.

Módjával, de csakis módjával használhatjuk őket - engedélyezte Rákóczy tanár úr, ám csak a magunk munkájának ellenőrzésére, miután már mi is lefordítottuk a verset vagy prózát, és meg is tudtuk volna magyarázni.

A szóbeli érettségin egy Horatius-epodoszt kellett fordítanom. Nehéz szöveg volt, de sikerrel vettem minden fondorlatos nyelvtani akadályt. Az érettségi elnök mintha kissé gyanút fogott volna... Keresgélni kezdett az asztalon lévő könyvek között, föllapozott egyet, elém tette:

- Kérem, most ezt fordítsa...

Rákózcy János belenézett a könyvbe, elmosolyodott, majd így szólt rám szigorúan:

- Ezt olvasás nélkül magyarítsad...

Úgy is tettem, nem volt nehéz, valami szelíd-szolid Livius-részlet, a nyomába sem léphetett volna Horatiusnak.

Életem összegyűjtött nagy boldogságainak egyike az, hogy nyolc éven át latinul tanulhattam. Később úgy fogtam neki bármelyik nyelvnek, hogy a latin volt az elindulási pont, az összehasonlítási alap - ez a "holt" nyelv adta a legnagyobb segítséget minden élőhöz.

Nagy-nagy szomorúságomra a gimnáziumban végestelen végig forgatott nyelvtanomat - a Jámbor- Kemenest - elnyelték valahol a háborús idők. És mekkora öröm, hogy három-négy éve ebből az 1932-ben megjelent tankönyvből szerzett nekem egyet Rihmer Zoltán, a latin nyelv fulmináns tudója, az ELTE római jogi tanszékének munkatársa. Köszönöm neki! Péterrel most ebből is tanulunk, együtt.

Fennhangon, bele-belenevetve fújjuk egymás után: Aequor, marmor és a cor / semlegesek mindenkor. / Feminini generis / csak az arbor, arboriss.

Egyszóval: latinozunk. Közben elámulok, milyen egybeesések vannak!

Leteszem egyik este Jámbor-Kemenes nyelvtanát, és Szabó Magda önéletrajzi regényének olvasásába fogok. A címe: Für Elise. És nicsak, tüstént a könyv elején megjelenik ő, aki írta, hároméves kicsi Magdolnaként, amint az apa, a Cicero nyelvét bámulatosan tudó Szabó Elek játékosan: latin szavakra, majd mondatocskákra tanítja... Néhány rövid év csak, és a majdani írónő már rendszerint latinul társalog édesapjával! Permittis me intrare sancturarium tuum? - kérdezi tőle, ha be szeretne lépni a dolgozószobájába.

Vasárnap délután a főnévragozást ismételjük Péterrel, este pedig együtt nézzük a Radnóti Színházban a Három nővért, Csehov drámáját. Egyszer csak megjelenik a színpadon a középső nővér, Mása férje, Kuligin gimnáziumi latintanár és udvari tanácsos, bemutatkozó mondatait így zárja: Feci quod potui, faciant meliora potentes. Péter kérdően néz rám a nézőtér félhomályában. De csak a felvonás végén fordítom le neki: "Csináltam, ahogyan tudtam, csinálják jobban, akik tudják."

Hazafelé jövet, a villamoson figyelmébe ajánlom unokámnak (mert még nem olvasta) a Szeptemberi emlék című Móra Ferenc-elbeszélést, amelyben a tizenkét éves Móra Ferkó tudja csak igazán szépen lefordítani az Eyszriek tanár úr föladta mondatot - Unus es Deus - így: Egyedül te vagy az Isten.

Nyelvtan, regény, dráma, emlék - csupa latinitás a világ...

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu