Krisztus király szolgálata?

Évközi 34. vasárnap

Krisztus király ünnepe viszonylag új keletű - XI. Piusz pápa rendelte el 1925-ben -, ám az ünnep tartalma kezdettől fogva szerves része a hitletéteménynek. Jól tudjuk, hogy Jézus (bár a király címet nemigen használta) Isten királyi uralmának eljövetelét hirdette, s a legszorosabban kapcsolta azt saját személyéhez. Az első keresztények pedig ezzel a tömör, de igen sokat mondó formulával vallották meg hitüket: "Jézus Krisztus az Úr". Az a meggyőződés jut itt kifejezésre, hogy a keresztre feszített Názáreti Jézust Isten felmagasztalta, és a világmindenség Urává tette, "(ezért) Jézus nevére hajoljon meg minden térd az égben, a földön és az alvilágban" (Fil 2,10). Az ősegyház ugyanakkor azt is hittel vallotta, hogy Krisztus uralma a történelem végén mindenki előtt nyilvánvalóvá válik majd, és azoknak is el kell ismerniük, akik most elutasítják (vö. Jel 1,7).

Krisztus királyságának ez a hármas dimenziója jól látható a szentmise olvasmányaiban. Ezékiel prófétának a jó pásztorról szóló jövendölése Jézus földi működésére vonatkoztatható. Jézus többek között azzal valósította meg Isten uralmát (az üdvösséget), hogy mindenkihez odafordult, és kiváltképpen az "elveszett bárányok" megkeresésével törekedett összegyűjteni Isten szétszóródott népét. Szent Pál apostol a szentleckében Krisztus jelenlegi egyetemes uralmát hangsúlyozza: "Addig kell ugyanis uralkodnia, amíg ellenségeit mind a lába alá nem veti." Az evangéliumban pedig Jézus királyságának végidőbeli kinyilvánulása kerül a figyelem középpontjába: a végső napon dicsőségesen visszatérő Emberfia minden embert számadásra szólít.

Az evangéliumi részletet az utolsó ítélet példabeszédszerű leírásának tekinthetjük. Nem a végső események forgatókönyve áll előttünk, hanem egy szemléletes elbeszélés, amelyben Jézusnak a szeretetről szóló tanítása az utolsó napon bekövetkező ítéletre hivatkozva nyer megfogalmazást. A szakasz tehát elsősorban nem informatív, hanem figyelmeztető és buzdító célzatú.

Az ítéletkor megvalósuló szétválasztással kapcsolatban Jézus a korabeli pásztorok gyakorlatára utal: az együtt legelő nyájból esténként különválasztották a juhokat és a kecskéket. (A görög szövegben, szó szerinti fordításban, juhok és kecskék elválasztásáról van szó.) Ennek oka az volt, hogy a kecskék éjjelente melegebb tartózkodási helyet igényeltek. Az sem mellékes szempont, hogy a juhok többnyire fehérek voltak, a kecskék ellenben sötétbarnák vagy feketék. Különválasztásuk ezért jól szemlélteti, hogy mi alapján történik majd az elkülönítés az ítélet napján.

A végítélet kimenetelét az irgalmasság cselekedeteinek megtétele, illetve elmulasztása fogja meghatározni. Jézus a felebaráti szeretet hat megnyilvánulását sorolja fel, ám a "listát" nem tekinthetjük kimerítőnek. A hangsúly az ínségben levő embertárs megsegítésén van. Bár a felsoroltak az irgalmasság testi cselekedeteihez tartoznak, nyilvánvalóan nemcsak "testiek", vagyis nem pusztán külső segítséget jelentenek. A betegek meglátogatásának és a börtönben levők felkeresésének kifejezetten a lelki támaszadás és vigasznyújtás a célja. De a többi cselekmény is csak őszinte belső együttérzés (irgalmas lelkület) által kap értelmet, és válik érdemszerzővé. Aki csupán azért ad alamizsnát, hogy a kéregetőt "lerázza" magáról, nem irgalmasságot gyakorol.

Magában a felsorolásban nincs semmi új, hiszen az itt említett jótettek az Ószövetségben és a korabeli zsidó iratokban is előfordulnak (vö. Iz 58,4-8; Tób 1,16-20). Az újdonság abban áll, hogy Jézus mint ítélőbíró minden jócselekedetet saját személyével hoz összefüggésbe: "Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, nekem tettétek!" Miként kell érteni ezt az azonosítást? Nem misztikus azonosságról van itt szó - mintha Jézus a szükséget szenvedő "köntösébe" öltözne -, de nem is merőben általános emberi szolidaritásról. A "legkisebb testvérrel" való azonosulás abból fakad, hogy az ítélő király egykoron "egyszerű" emberként élt a földön, és a bűnt kivéve minden gyengeségünket magára vette (Mt 8,17). A megtestesült Isten Fia a szó szoros értelmében testvérünk lett, és az irgalmas szeretet felülmúlhatatlan példáját adta. Követése ezért nem jelenthet mást, mint a testvériesség lelkületének elsajátítását és életre váltását.

A mai evangéliumi részlet nem hagy kétséget afelől: Krisztus király nemcsak hitvalló magasztalást kíván tőlünk, hanem azt is elvárja, hogy minden embertársunkban (főleg a rászorulókban) őt szolgáljuk. Hódolatunk akkor válik hitelessé, ha nem csupán dicsőítő szavainkkal valljuk őt életünk Urának, hanem életvitelünkkel is, amelyben azt tesszük alapelvnek, amely Jézus életének alapelve volt: az irgalmasságot.

Kocsis Imre

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu