Élet és liturgia

Válasz Isten igéjére

A szentírási olvasmányok meghallgatása és tanításuk átelmélkedése után méltó, hogy a hívő nép választ adjon Isten üzenetére. Az egyéni válasz jelentős az egyes hívő életében, de a közös felelet sokkal jobban kiemeli annak súlyát.

Ebben a válaszadásban nagy segítségünkre van maga a liturgia. A vasárnapi szentmiséken először a hitnek a közösségben való nyilvános kifejezése a válasz. Ennek többféle formáját ismerjük. Az egyik a keresztségi hitvallási forma, melynek során a kérdésekre adott válasszal történik a hit megvallása. A másik az apostoli hitvallás formája, amely egy kateketikai forma. Minden lényeges, a hitre tartozó kérdésre röviden kitér. A harmadik, amely tulajdonképpen nem liturgikus használatra készült, bár ma sok helyen használják, a nicea-konstantinápolyi hitvallás, amely tükrözi a III-IV. század küzdelmeit a hit tisztaságáért.

A keleti egyház nem ilyen jelleggel használta, hanem azoknak a hithez való hűségét igazolta, akik az Úr asztalához akartak járulni. Keleten a VI. században vezették be, és a hívek könyörgése után következett, de megelőzte az anafórát, vagyis az eucharisztikus imát. Rómában viszont csak a IX. században vezették be azzal a céllal, hogy a szentmisét ünnepélyesebbé tegye, és lezárja az ige liturgiáját. Az egyes szám első személyű "hiszek" hangsúlyozza, hogy - bár közösen mondták - mindenki személy szerint adja meg válaszát Isten üdvösséghozó tanítására.

A hitvallás befejezését követi a hívek második válasza. A válasz az imádság által történik, amelyre a hívek könyörgése kifejezést használjuk. Ennek gyakorlatáról már Szent Jusztinosz vértanú (160 körül) is tudósít, arról szólva, hogy a próféta és az apostol meghallgatása után felállunk, és együtt könyörgünk hangos szóval (Apologia LXVII.). Geláziusz pápa (492-496) előírja az egész egyházért való éneket, amelynek tartalmi pontjait is meghatározza. Az imára való felszólítás után könyörögni kell az egyházért, a felszenteltekért, az igehirdetőkért, a népek vezetőiért és az alkalmas időjárásért. A gyökere visszanyúlik az apostoli korba. Szent Pál kedves tanítványát biztatja, hogy végezzetek imát, könyörgést, esedezést és hálaadást minden emberért, a királyokért és az összes elöljárókért, hogy békés, nyugodt életet élhessünk szentségben és tisztességben (1Tim 2,1-2).

A keleti egyházakban ez litániaszerű formában fejlődött tovább, míg a nyugati, főleg a római egyházban majdnem teljesen eltűnt. A nagypénteki ünnepélyes könyörgésekben és a mindenszentek litániájának negyedik részében maradt meg, amelyre ma is kérünk téged, hallgass meg minket! - fohásszal felelünk. Nem arról van szó, hogy a fohászok számos apró kérését mondják el végeláthatatlan sorban (aminek sokszor fültanúi lehetünk), hanem a hallott Isten igéjére adjon méltó választ, visszaemlékezve az Istentől kapott jótéteményekre. Egyszerűen a közösség látásmódját teljesen kitárja, amikor az egyetemes egyháztól kezdődően egészen a helyi közösség szándékáig kell megfogalmazni a kéréseket. Ezeket át kell hatnia az Isten igéjétől nyert indíttatásoknak, és annak a helyes életfelfogásnak, amelyet az Úr üzenetéből magunknak le tudtunk szűrni.

Talán ebből a rövid megvilágításból kitűnik, mennyire fontos az Isten igéjére választ, éspedig helyes választ adni. A szentmisékben, a szentségek és szentelmények kiszolgáltatása alkalmával nem szabad a véletlenre bízni e kérések megfogalmazását. Ne a spontán fohászok alkalma legyen ez, hanem valóban az Isten igéjére adott válasz: amelyre maga a pap szólít fel, melyet az előimádkozó fogalmaz meg, és az egész közösség válaszával elfogad és megerősít.

Amikor meghallgatjuk Isten üzenetét, adjunk mi is egyéni választ, és válaszunkat értékeljük. Így még helyesebben fogunk imádkozni, amit adjon meg nekünk az Úr!

Verbényi István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu