Az emlékezés koszorúja

a száztíz éve született Lajtha Lászlónak

Ha a Lajthát eddig értékelő megnyilatkozásokat sorjázzuk, Szabolcsi Bencénél kell először megállnunk, aki a XX. századi magyar zeneszerzés egyik legeredetibb személyiségének tartotta. Az ötvenes és hatvanas évek francia sajtója korunk "harmadik nagy magyar" komponistáját tisztelte benne - Bartók, Kodály mellett.

Külföldi tanulmányútjai közül a párizsi határozta meg alkotó munkásságát, 1911-től. Nemzetközi és hazai sikerei a húszas években kezdődtek. Tudományszervező munkát Párizsban a Szellemi Együttműködés Nemzetközi Intézet keretében végzett.

Önmagáról írta: "Mint fiatal konzervatóriumi növendék jelen lehettem DebussySzent Sebestyén vértanúsága című művének bemutatóján, és hogy olyan nagy muzsikusok megtisztelő barátságával dicsekedhetem, mint Mauric Ravel,Albert Roussel, Floriant Schmitt."

Itthon legtöbbször azt írták róla: zenéje egyik fő jellege, hogy franciás, Franciaországban meg még akkor is magyar folklórt emlegettek, amikor abban a muzsikában bizony semmi folklór nincsen... "Hogy muzsikámnak magyar jellege van, nem tagadom. Nem is lehet másképp. Az anyanyelv, a hazai kultúra determinálja minden művész stílusát. Én is szeretem nemcsak a magyar folklórt, hanem szeretem és ismerem többé-kevésbé jól vagy rosszul Európa, sőt Ázsia és Afrika népeinek zenéjét is..."

E sorok írója még találkozhatott vele halála előtt két esztendővel, 1961-ben a budapesti Egyetemi templom kórusán. Az ottani klerikusokból álló kiskórus vezetője: Tamás Gergely Alajos ferences muzsikus fogadta a szerényen, de határozottan nyilatkozó zeneszerzőt. Arról beszéltek, hogy az 1952-ben írt orgonakíséretes miséjének a budai ferenceseknél tervezett előadásakor milyen szempontokat vegyen figyelembe a Kapisztrán Kórus dirigense. A kórus tagjaitól afelől érdeklődött: miket énekelünk, s rövid előadást tartott az egyházi népénekek történetiségéről, amellyel ő sokat foglalkozott. Akkor még nem tudtuk, hogy 1947-48 után mennyi kálváriát kellett megjárnia, s hogy jellemszilárdsága, igazságérzete miatt hányszor szorították perifériára az ország egyik legnagyobb zeneszerzőjét.

Özvegye, Hollós Róza halála előtt egy hónappal, 1989 decemberében a ma emléktáblával megjelölt Váci utcai házban mesélt férje életútjáról, abban a reményben, hogy talán ez a "néhány mondat" is hozzájárulhat egy teljesebb Lajtha-kép kialakításához.

Azzal a bizonyos 1947- 48-as idővel kezdte Rózsi néni: T. S. Eliot, a világhírű angol költő hívta meg Lajthát Londonba. Megfilmesítették a költő Gyilkosság a katedrálisban című drámáját, és Eliot azt akarta, hogy Lajtha írjon hozzá zenét. A költő tudott a darab főhősének, a XII. századi vértanú Becket Tamás canterburyi és Bánfi Lukács esztergomi érsek barátságáról (együtt tanultak Párizsban), s amikor Tamást II. Henrik kivégeztette, Bánfi Esztergomban prépostságot alapított az emlékére, a mostani Tamás-hegyen. 1948-ban, amikor a filmzene elkészült, szóltak Lajthának, ne menjen haza, mivel cudar idők kezdődnek a magyar politikában. A válasza: "Hazamegyek, mert várnak a tanítványaim, s a fiatalságnak példát kell mutatnom hűségből, kiállásból. Mi lesz velük, ha mindenki elhagyja őket?" Az akkori hatalom nem kedvelte. Gyakran menesztették, volt, amikor a bizományiban elhelyezett ékszerek árából éltek. 1951-ben Kossuth-díjat kapott. Rákosi azt mondta a környezetének: adjanak valamit ennek a Lajthának, mert a nemzetközi híre túl nagy, nem vetne ránk jó fényt, ha nem kapna kitüntetést. Lajtha először arra gondolt, nem fogadja el a kitüntetést, de barátai figyelmeztették: vigyázzon, Rákosiék ezt megtorolhatják. Így aztán elfogadta, de egyetlen fillért meg nem tartott: szétosztotta a rászoruló sorstársaknak, például Rajeczky Benjámin ciszterci zenekutató is kapott belőle. A házmesternőjük folyton siránkozott: "Nincs Isten, mert hagyja, hogy éhenhaljunk". Lajtha az utolsó részét a díjnak a kezébe nyomta: "Van Isten, általam segít magán!"

Amikor szóba jött a Mise a szorongattatás napjaiban című nagy műve, Rózsi néni néhány percig hallgatott, majd ezt mondta: Ha meghallgatja egyszer, rájön, ki volt igazán - itt belül - a szerzője, és a szívére mutatott. Az a hívő református magyar, aki annyira együtt érezte a istentisztelet és a magyarság összetartozását, a történelmet és a fönti gondoskodást. A cím nem tetszett volna a hatalmasoknak, így aztán ezt írta a lapra: Mise fríg hangnemben.

A mindössze négy hónap alatt írt mű Vásárhelyi Zoltán jóvoltából egy éjszakai rádióadásban egyszer hangzott el csupán. Lajtha tudta: bemutatásról 1950-ben szó sem lehet: a Boldogasszony anyánk kezdetű népének motívumai, a magyar népzene, a gregorián dallamvilág egységes ötvözetében ez az oratórikus remekmű egyértelműen imádság; a hangszerek pedig az akkori valóságról "beszélnek".

Az ötvenes években megalakította a népzenegyűjtő csoportot, s munkatársakul kiváló képességű személyeket hívott meg, például Erdélyi Zsuzsannát, Erdélyi János - Arany János barátjának - unokáját, akire gyűjtés közben a szöveggondozást bízta. Tóth Margitot, a szerzetesnőt. Azóta mindketten híresek itthon és a világban.

1955-ben a francia Akadémia tagjává választották. A külföldi rádió mondta be, s Rózsi nénivel hallgatták. Először nem hitte el, hogy bekerült a "halhatatlanok" közé, ahogyan az Akadémia tagjait nevezik. Nem mehetett ki a díjat átvenni!

Rózsi néni alapos volt: mindent jegyzett, megőrzött. Az egyik listán vendégek nevei olvashatók, akik Lajtha Lászlót megkeresték. Csupa nagy név: Nadia Boulanger zeneszerző és világhírű pedagógus, Georges Auric zeneszerző, a Hatok egyike, akivel Lajtha László szoros munkakapcsolatban volt. De föltételezhető, hogy Paul Valery is járt a Váci utcában. A költő, aki könyvet dedikált Laci bácsinak. Előkerül néhány gépelt följegyzés. Az egyik vallomásdokumentum arról a szimfóniáról, amely a VII. sorszámot kapta. Ez az a bizonyos, 1956-ra emlékező mű, amelyről a szerző így nyilatkozott:

"A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara 1958. április havában Párisban előadta VII. Szimfóniámat. Művemnek ez volt bemutató előadása, amelynek eredetileg itthon kellett volna megtörténnie. Az előadást a Magyar Rádió is közvetítette. Ebből a közvetítésből kivehető volt, hogy a mű viharos hatást váltott ki a párisi közönségből. Azt hiszem, nemcsak az én számomra, hanem a magyar zeneművészet számára is örvendetes volt ez a hatás. Annál sajnálatosabb, hogy ennek a hatásnak a magyarázatába olyan kísérő megjegyzések is vegyültek, amelyek inkább politikai, mint művészi jellegűek. Ezért helyesnek tartom, hogy az ilyen jellegű megjegyzésekhez némi magyarázatot fűzzek.

A VII. Szimfóniát 1957-ben írtam. A tragikus indulatot, a hol komor, hol érzelmes borongást, amely munkámból szól, már évek óta magamban hordozom, mint ahogy a magyarság költői is azt magukban hordozták. Ez természetes is, mert hiszen a magyar történelem tele van tragikus eseményekkel, melyek nemegyszer a lét és nemlét kérdését vetették fel. Ezt a hosszú esztendőkön keresztül bennem érlelődő tervet, mint a szél a parazsat, az 1956-os események is érintették. Nem volnék a magyarsághoz tartozó művész, ha nem érintették volna. Mert hiszen tragikus történelmi esemény az, amikor magyar és magyar között olyan ellentétek robbantak ki, amelyek az elvégzett munkát és a jövendőt veszélyeztetik. A hangszerek a magyar tragédiák alatt keseregnek, az igazságért imádkoznak, és a békés jövendőért idézik a Himnusz hangjait.

Mindezt különben személyesen is bárki hallhatja majd, amikor itthon is elhangzik a VII. Szimfónia."

1992. október 23-án az emlékező operaházi díszelőadáson felhangzott, Medveczky Ádám vezényelt.

A halál 1963-ban ragadta el Lajtha Lászlót, a második infarktus után. Francia vendégei voltak, ő utolsó gyűjtőútjáról, a dunántúli Bucsu községből érkezett haza. A dalokról, az ottaniak táncáról beszélt vendégeinek, s tánclépésekkel kísérte ki őket az ajtóig. Félóra múlva már nem élt.

Tóth Sándor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu