Az utolsó mise

Egy éve nincs közöttünk Kada Lajos érsek

Tavaly nyáron már hónapok óta tudtuk, hogy Kada Lajos érsek atyán, aki a plébániánk területén lakott, egyre inkább elhatalmasodott súlyos betegsége. Június 21-én részt vett a Don Bosco iskola tanévzáró szentmiséjén. Augusztus 20-án, Szent István király ünnepén ott volt a szentmisét végző érsekek és püspökök között a bazilikánál, de a körmeneten nem vett részt, mert a hosszú gyaloglást már nem bírta.

Az orvosok mindent megtettek, hogy a betegségét feltartóztassák. Külföldi ismerősei és barátai gondoskodtak arról, hogy a legjobb gyógyszereket kaphassa. A kórházi kezelések napjaiban is megtapasztalhattuk, mennyien tisztelték és szerették. Számos érdeklődő biztosította őt imádságáról, és kívánt gyógyulást.

Ő pedig türelemmel viselte a szenvedés, a betegség keresztjét. Egyetlen alkalommal mondta: "Látod, az egész életemet végigdolgoztam, s a pihenés helyett kórházból ki s be vándorlok." Amikor október utolsó hetében egy vizsgálatról nem engedték haza, éreztük, hogy a legnehezebb, a végső időszak következik. A hétvégeken azért hazajöhetett. Egyedül már nem tudott misézni, így felajánlottam neki, hogy vele misézem kis kápolnájában.Valójában azonban csak én mondtam a szentmisét, ő "csak" bekapcsolódott az imádságokba, és hosszan imádkozott a szentmisék után.

November 11-én, a kerület napján meglátogatta őt az akkori polgármester asszony, Juhos Katalin, hogy átadja a kerület díszpolgári oklevelét. Az érsek úr kedvesen megköszönte, de csak néhány szót szólt. Lehetett látni, hogy minden fárasztja. Ez volt az utolsó teljes napja otthon. Hétfőn reggel a mise végeztével hosszasan imádkozott. Lehet, hogy ő már érezte, többé nem jön haza.

A hét végén az orvosok már nem engedték ki a kórházból. Így ott, a szobájában mondtam a misét. Felülni is csak segítséggel tudott, de velünk együtt imádkozott, a miatyánknál kitárta kezeit, és a békeköszöntésnél megszorította kezünket. A napi szentáldozások adták meg neki az erőt, hogy türelemmel járja az Úr által kijelölt utat.

Krisztus király ünnepének előestéjén már türelmetlenül várta a szentmise kezdetét. Végigimádkozta a misét: hang már nem jött ki száján, csak az ajka mozgott. Az evangélium után röviden arról beszéltem, hogy mindnyájan Krisztus katonái vagyunk, csak mindenki más szolgálatot kap. A szenvedő Krisztus követése is szolgálat. Mindenkinek a saját feladatát kell teljesítenie. A mise alatt többször is rápillantottam. Úgy feküdt ott meggyötörten, mint Krisztus áldozatának részese. Látszott, hogy a figyelés, az imádság nagyon kimerítette. Egykori római munkatársainak üdvözletét adtam át neki. Csak ennyit mondott: mondjátok meg nekik, most sokat imádkozzanak értem, mert nagy szükségem van rá. Úgy köszöntünk el, hogy hétfőn vagy kedden ismét meglátogatjuk. Vasárnap Spányi Antal püspök megáldoztatta, lelki vezetőjével pedig elimádkozták a rózsafüzért. Éjszaka egyre roszszabbul lett, november 26-án, hétfőn reggel hét óra után néhány perccel befejezte földi zarándokútját. Krisztus király végleg magához hívta az ő hűséges katonáját.

Nagylelkűségét és segítőkészségét sokan megtapasztalhatták. Amikor nyugalomba vonult, visszatért abba a hazába, amelytől ötvenhárom évig távol volt. Itt akarta eltölteni nyugdíjas éveit - amelyből a szenvedés időszaka lett. Igazi papként - amíg ereje engedte - lelkipásztori szolgálatával is támogatta plébániánk életét. Hívő emberként pedig utolsó leheletéig példát adott mindannyiunknak.

Verbényi István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu