Pocokvadász

Rövidek az október végi nappalok. Gyorsan közeleg az este. A búcsúzó napsugarak végigcirógatják a sárguló fűszálakat, valahol varjak kárognak hangosan és kitartóan. Ölyv kering a magasban mozdulatlan szárnyakkal, és a szél, amely mintha már pihenni tért volna, újult erővel borzolja a sárga, vörös és barna színek ezernyi árnyalatában pompázó leveleket. Azok pedig a gyengéd érintésre engedelmesen leválnak az ágakról.

Már lefelé készülődtem az erdőszél fái közé bújt magaslesről, amikor a róka megjelent. Nem volt távolabb ötven méternél, és teljesen gyanútlanul, szinte kiperdült a legelőre. Körülnézett, aztán hosszasan szimatolt valamit a fű között, pocoklyuk lehetett, de lakó nélkül, mert néhány perc múlva csalódottan felemelte a fejét, érzékeny orrával kutatta a szellővel érkező illatokat, majd elindult a legelőn átvezető, itt-ott nádfoltokkal tarkított árok felé. Előttem haladt el, de a szél felőle lengedezett, így nem kaphatott szimatot. Néhányszor ugyan a magasles felé pillantott, de tekintete nyomban tovább is siklott. Legfeljebb a fejemet és a távcsövet tartó kezemet láthatta. Tudtam, ha nem mozdulok, akár tízméternyire is jöhet anélkül, hogy észrevenne.

Vadászok között járja a mondás, hogy a róka előbb veszi észre a mozduló egeret, mint a mozdulatlan templomtornyot, és ebben sok túlzás mellett nem kevés igazság is rejtőzik. Velem is előfordult már, hogy az egyik tógazdaság gátján álltam, a róka pedig felém poroszkált, és nem vett észre. Helyesebben biztosan látott, csak éppen nem ismerte fel bennem az embert... Csak amikor vagy harminclépésnyire ért, vált neki gyanússá a dolog. Megállt, tanácstalan arccal szimatolt felém, aztán még mindig bizonytalanul becsúszott a nád közé. Egyszer még visszapillantott, csapott egyet lompos farkával, és eltűnt.

Az én rókám időközben az árokhoz ért, ahol hirtelen megállt. Valami nagyon izgalmasat érezhetett a fű között, mert hosszasan szimatolt, majd kaparni kezdett. Kapart, szimatolt, aztán újra kapart. Ezt már nem bírta odabent a rémült pocok, és egy talán félméternyire lévő vészkijáraton át próbált menekülni. A róka azonban gyorsabb volt. Előreugrott, hegyes fogaival a fű közé kapott, megropogtatta áldozatát, majd nyelt egy nagyot. Utána szimatolt még egy kicsit, aztán elégedett pofával felemelkedett, még egy kéjeset nyelt, és leült, hogy vakarózni kezdjen.

Amikor végzett, megrázta magát, és mint aki a kipiszkált bolhákat szeretné ottfelejteni, gyorsan továbbindult az árok mellett.

A fácánok és foglyok gyilkosának, a baromfiak hóhérának kikiáltott róka alaptápláléka rágcsálókból, mindenekelőtt a szántókon és legelőkön gyakori mezei pocokból áll. Tucatnyi kövér pockot képes bekebelezni egymás után. Azokban az általában négyévenként ismétlődő időszakokban pedig, amikor ez a kis rágcsáló hihetetlenül elszaporodik, és a lucernatarlók a rengeteg földbe vezető nyílástól a szitához válnak hasonlóvá, a vörös bundás ragadozó csak rájuk vadászik, és eszébe sem jut, hogy a baromfiólak körül ólálkodjék. Közben a róka az árok mellett egy újabb pockot fogott. Ezúttal az áldozat utolsó cincogó kiáltását is hallani véltem. Valószínűleg erre figyelt fel az a dolmányos varjú is, amelyik egy hirtelen kanyarral leereszkedett a levegőből, és egy fűzfa száraz ágára szállt. Lepillantott a szája szélét nyalogató rókára, az pedig visszanézett rá. Tekintete mintha csak azt mondta volna: - Elkéstél barátocskám, neked már egy falat nem sok, annyi sem jutott.

Schmidt Egon

Fotó: Bécsy László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu