Meghívókat kézbesítünk...

Tíz éve szentelték püspökké Balás Béla kaposvári főpásztort

Tíz esztendeje, 1992. október 17-én szentelték püspökké Balás Bélát, akinek papi jelmondata: "Számomra az élet Krisztus". A kaposvári főpásztort a szentelés élményéről, az elmúlt évtizedről, épülő egyházmegyéjéről kérdeztük, s arról, hogy ha újra kezdhetné, vállalná-e?

Az esztergomi bazilikában hatalmas, főleg fiatalokból álló tömeg előtt szentelték püspökké. Ekkor úgy fogalmazott, hogy két kezét az Úrnak adja, kösse össze vele az egyháznak a diktatúra évei alatt kétfelé szakadt részét: a föld felettit és a föld alattit. Püspök úr, mit érzett azon a tíz esztendővel ezelőtti ünnepi misén?

- Jókedvem volt, a szakadatlan veszélyérzet helyett hatalmas megnyugvás töltött el. A helyzetemet úgy értelmeztem, hogy addigi papi életem Róma szemében hiteles. Eloszlott bennem a rossz közérzet, hiszen az úgynevezett keleti politika telehintette az akkor működő papokat kétellyel és keserűséggel. Az egyház rendszerváltás utáni első szabad döntése azokat igazolta, akik vállalták a meghurcoltatást, a többletmunkát, a meg nem értést. A beiktatási beszédben a lámpalázas készületen túl ráhagyatkoztam a Szentlélekre. Ezt tettem néhány hónappal később, Kaposváron is a székesegyházban, amikor beiktattak püspöki hivatalomba. Akkor megjegyeztem: Isten humora, a Vatikán legújabb vicce, hogy én lettem az új egyházmegye első főpásztora. Azért mondtam ezt, mert nem volt tudományos fokozatom, világnyelveket sem beszéltem, csak a gyakorlathoz értettem. Ismertem a fiatalságot, s a kor nyelvét beszélem. Ez pedig nem semmi, sőt, hittem, ha Isten velem van, akkor velem a minden.

Nyilván készített egy rövid számvetést. Ha még egyszer kezdhetné az elmúlt éveket, vállalná-e?

- Ha szét lehetne választani magamban az embert és a papot, az ember azt válaszolná: semmiképpen, a pap pedig megvallaná: mindenképpen. Emberileg elmondhatatlanul nehéz volt a magány, a szűnni nem akaró gyanakvás, a gátlástalan támadás, az elveszett pasztoráció, gyerekek, gyónók, fiatalok, táborozások és találkozók. Távol kerültem a barátaimtól, szentelésem után egy évre meghalt Tompa Nándor, a lelki atyám. Magamra maradtam az iratok és a problémák tengerében, mint egy modern Descartes, aki már nem azt mondja, hogy cogito ergo sum, hanem csak azt, hogy subscribo ergo sum, vagyis: aláírok, tehát vagyok. A lelkem mélye viszont felismerte: eddig nem tapasztalt távlatok nyílnak előttem. Most válhatok igazán pappá, mindenkinek mindenévé. Amit eddig lakások mélyén vagy kicsinyke templomokban mondtam középiskolás fokon, most tömegek előtt képviselhetem. Észrevettem, hogy megtámadottan és sebzetten is súlya van szavamnak. Később rájöttem: a magatartásomat még inkább figyelik, mint a beszédeimet. Tíz év alatt nem nagyon figyeltem ingatlanjaink sorsát, befektetéseink helyzetét, az építkezések ütemét, hiszen ezekre magamnál jobb szakembert találtam. Kevés, de megbízható munkatársat kaptam. Az erőmet meghaladó feladatok, az eleinte szorgalmasan jelentkező kudarcok rávezettek egy mélyebb imaéletre. Még inkább megszerettem és megértettem Jézus rejtett jelenlétét, csendes, türelmes irgalmát. Ma már arra törekszem, hogy ne aláírásokkal és pecsétekkel kormányozzam a rám bízott egyházrészt, hanem eucharisztikusan; imáimmal, a szentmiseáldozatokkal megkönyörögve mindeneknek végső megoldását.

Milyen eredményekkel tette mindezt?

- A Jóisten néhány helyzetre máris visszaüzent. Az az egyházközség, amely éveken át az elszakadás rémével fenyegetett, mára összetartó, fegyelmezett közösséggé vált. Az az értelmiségi, aki annak idején városszerte szervezte ellenem az ellenállást, karácsony előtt bocsánatot kért, utólag kijelentve: nekem volt igazam. Az a pap, akivel évekig nem tudtam szót érteni, s már-már lemondtam róla, egyszerre csak megváltozott, és bérmálás után mondott pohárköszöntőjében Pilinszkytidézte: Rossz voltam, s azt mondtad, jó vagyok / Csúf, de te gyönyörűnek találtál / Végighallgattad mindig, amit mondtam / Halandóból így lettem halhatatlan.

Az is rendkívül jólesett, hogy a megye és a város vezetőivel sikerült jó viszonyt kialakítani, s az is, amikor legutóbb, az önkormányzati választás előtt Kaposváron járt Orbán Viktor, s engem Balás atyaként köszöntött. Nem a püspök urat, hanem az atyát látta bennem...

Egy évtized után azt érzékeljük: elkezdett élni a püspökség. A KÉSZ kaposvári csoportjának törzshelye, ahova a legnevesebb személyiségek érkeznek, lelkigyakorlatokat, antiochiás összejöveteleket, Házas közösségi programokat, CD- és könyvbemutatókat, bálokat tartanak itt, s a katolikus gimnázium több rendezvényének is helyszíne, amolyan szellemi központ. Az egyházmegye számos pontján aktív hitélettel találkozunk, templomok, kápolnák épülnek és újulnak meg, s vélhetően ezzel párhuzamosan egy belső megújulás is elindult. Kilenc éve, az új egyházmegye megalakulásakor milyen kép fogadta?

- A kettéválasztott Veszprémi Egyházmegyének ez a déli volt az elhanyagoltabb része. "Aláaknázott", szociális feszültségekkel teli, veszélyes területet találtam. Helytálló, öreg papok fogadtak, közülük nem egy ötven éve ugyanott szolgált. Rendkívül fontosnak éreztem, hogy egyszerűen öltözködve és viselkedve járjam a vidéket, általában egyedül vezetve a kocsimat. Iskolákba, művelődési házakba tértem be, és szakadatlanul informáltam és informálódtam. Sok helyre magam vittem el a II. vatikáni zsinat jó hírét, hogy a vallás és a tudomány összeegyeztethető, a kereszténység jó hír a világ számára, nem fenyegetés, hogy családban élni különb, mint magányosan. Isten irgalma mutatkozott meg abban is, hogy közben az egyházmegye papságának egyharmada megfiatalodott.

A szemináriumból kikerülő, jól képzett, több nyelvet beszélő, fiatal papok első fecskeként tudnak-e nyarat csinálni?

- Nem az a dolguk, hogy nyarat csináljanak. Az úszómester eredményességét sem azzal mérik, hogy naponta hány embert ment meg mesterséges lélegeztetéssel. Lehet, hogy már puszta jelenléte is elég ahhoz, hogy ne történjék baj. Mi, papok isteni jelenlétet képviselünk az emberek mindennapi kenyérkereső munkája és kultúrája mellett. Számunkra nem ellenség az önkormányzat, az iskola vagy a templomba nem járók csapata. Nem harcban gondolkodunk. Mi futárok vagyunk, akik meghívókat kézbesítünk. Igazi ellenfél tulajdonképpen nincs is, bár meg vagyunk tűzdelve Krisna-tudatúakkal, baloldaliakkal, bizonyos szektákkal. Ezek közül egyesek legfeljebb fürgébbek nálunk a szeretetben, a kedvességben, s ebből csak átmeneti fölény, ideiglenes hatás következik.

Azok a szülők és bérmaszülők, akik legutóbb Kaposszentbenedeken hallgatták Önt a bérmálás szentségéről, a szerethető kamaszgyerekekről, különleges nyíltságot, őszinteséget tapasztaltak. Az ország másik feléből érkező egyik bérmaszülő meg is jegyezte: már ezért, a szülői értekezlet különös hangulata miatt érdemes volt ideutaznia. Megkapták hát ők is ezt a meghívót...

- Szinte mindenütt ilyenek a visszajelzések; a hallgatóság kellemesen meglepődik, hiszen vélhetően valamilyen életidegen, kötelező dologra számított, helyette pedig használható, praktikus gondolatokat kapott, korszerű, antropológiai nyelven, amelyből kitűnik: Isten szereti az embert, és a pártján van.

Ön a püspöki kar ifjúsági referense. Mekkora feladat, s mekkora felelősség ez a szolgálat?

- Ez csak jelkép. Jelenti, hogy van egy személy, aki aggódik és imádkozik értük, és aki által kapcsolatot tarthatnak az egyházi vezetőkkel, Rómával. Több, más szervezet, intézmény, bizottság is szolgálja ugyanezt, egymással átfedésben vagyunk, így püspöktársaim is szembesülnek a fiatalok problémáival. Nem az a feladatunk, hogy megoldjuk egy város vagy az ország ifjúsággal kapcsolatos összes gondját. Ehhez több száz profi munkatárs kellene. Erre még várunk, de a bontakozó életet addig is szolgáljuk.

Lőrincz Sándor

Fotó: Kovács Tibor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu