A rozsdahajú lány

Az 1956-os szabadságharc fiataljainak

Eszter tizenhat éves volt, és a Józsefváros egyik szűk utcájában lakott édesanyjával és nevelőapjával. Karcsú, csinos fiatal lány volt, dús, vörös haja szinte vakított a napfényben. Természetére nézve határozott, biztos fellépésű, akit kéréssel, szelíd szavakkal bármire meg lehetett kérni - teljesítette, de mereven ellenállt a parancsoknak, a rideg felszólításoknak.

Nem szeretett otthon lenni. Anyja mindenbe beletörődő, fáradt asszony volt, akit előző, elhibázott házassága és az 1948-tól bekövetkező kommunista diktatúra hétköznapokra nehezedő terhei rosszkedvűvé, zsémbessé tették. A második férj, Eszter nevelőapja nagyhangú, fennhéjázó magatartása pedig kisebb korától kezdve taszította a fiatal lányt. Igyekezett minél több időt házon kívül tölteni: az iskolában, az ottani szakkörök óráin, és csak késő délután tért meg a szegényes, sötét lakásba, ahová sohasem sütött be a nap, de az igaz emberi szó még kevésbé.

Eszter a diák-összejövetelek során hallott először a Petőfi-körben zajló vitákról, beszélgetésekről. Korábban nem sokat törődött a napi politika kérdéseivel; tanulmányi eredményei kielégítőek voltak, soha nem kellett tanulásra, házi feladatainak elkészítésére külön felszólítani.

Diáktársaival átlagosan jó viszonyt alakított ki, nem engedett magához közel senkit, ugyanakkor sokakkal szót értett, így rövid idő alatt szinte minden közösségbe örömmel befogadták. Volt egy nem hivatalos iskolai szakkörük is, amelynek az irodalom és a klasszikus zene állt a középpontjában. Sok diákot vonzott. Vezetőjük, a korábban szerzetes tanárként működő, nagy műveltségű férfiú, elhivatott pedagógusnak bizonyult: mindene volt a diákság képzése, szellemi kiművelése és emberi kibontakoztatása. Eszterre is komoly hatást gyakorolt, a tőle hallottak alapján a fiatal lány mélyen átérezte a keresztény magyarság ügyét, problémáit: Trianont, a 133 napos tanácsköztársasági rémuralmat, majd a bolsevisták 1945 utáni előretörését, amely az idegen, megszálló hadsereg szárnyai alatt megbúvó és garázdálkodó kommunisták felől érkezett. Ugyanakkor a komolyzene, a német nyelv (és nem az orosz) megismertetése, valamint színvonalas olvasmányok szerepeltek az összejövetelek során. A tanár időnként felolvasóórákat tartott, majd mindezt gramofonos zenei műsorok követték.

A fiatalok, köztük Eszter is, jól érezték magukat ebben a közegben, bár tudomásukra jutott, hogy az iskola igazgatója pártparancsra már figyelmeztette a tanárt és néhány diákot is, hogy ideje lenne beszüntetni ezt a "szabadfoglalkozást". Ehelyett a MADISZ rendezvényein való részvételt ajánlották, mint a kor haladó vívmányát, ahol valójában nyíltan hirdették és gyakorolták a szabadosságot, s ezáltal sárba tiporták a keresztény erkölcsöket.

Eszter, ameddig lehetett, eljárt Vendel atya összejöveteleire. Az egyik délutánon azonban már nem találták meg a tanárt, kósza hírek szerint az egyik hajnalban az ÁVO elvitte, és ismeretlen helyre hurcolta. A fiatalok egy idősebb társuk tágasabb szobájában kezdtek összejárni pár napos megdöbbenésük után, de egyre kevesebben, mert több szülő féltette gyermekét a következményektől. Áruló azonban nem akadt közöttük...

1956 őszének egyik napján újra összeverődött majdnem az egész társaság. Eszter egyre erősebben érezte, hogy itt a helye ebben a körben; itt szabadon tárgyalhattak égető kérdésekről: az emberi szabadságjogokról, a nemzet önrendelkezéséről (aminek már nyoma sem volt található az országban), és feszült figyelemmel hallgatták az egyetemi szerveződések, a Petőfi-kör és az Írószövetség friss híreit, megnyilatkozásait.

Így kerülhettek kapcsolatba a Műegyetem több évfolyamának hallgatóival is. Ezek hívták föl a figyelmet az október 23-án tartandó demonstrációra is, amelyet az egyetemek és főiskolák dékánjai, rektorai nem fogadtak kitörő örömmel, bár érezni lehetett, hogy a korábbi évek kíméletlen kommunista elnyomását ezek a vezető személyiségek nem közvetítették akkora átéléssel és meggyőződéssel, mint néhány esztendővel ezelőtt tették volna. Több egyetemi oktató az ifjúság soraiban volt föllelhető hamarosan.

Eszter több társával együtt ott volt azon a feledhetetlen keddi napon minden érdekelt színhelyen. Lelkesen és fegyelmezetten vonult a fiatalok között a Bem térre, majd a Magyar Rádió elé, s ott szorongott azokban a döbbenetes történelmi pillanatokban is, amikor ledöntötték a sztálinizmus pökhendi bálványát, a tömeggyilkos vörös diktátor szoborkolosszusát.

Viharzó jelenetek, követhetetlen órák suhantak el Eszter fölött. Nappalai és éjszakái egybefolytak, már ő is kezdte megszokni fiatal társaival együtt a fegyverropogást, a teherautókon ide-oda száguldó fegyveres fiatalokat s középkorúakat, akiknek arcán földöntúli mosolyként jelent meg az emberi szabadság vágya.

Eszter egy idő után lakóhelye közelében maradt, hiszen a környék forradalmár lelkületének megfelelően itt ütött tábort egy ellenálló fegyveres csoport. Puszta önszervezéssel egy-két nap alatt fegyelmezett polgárőrség jött létre, amelynek minden tagja önként és örömmel teljesítette a rájuk rótt feladatokat.

E csoport tagjainak azonnal feltűnt, hogy Eszter mekkora részt vállal a legnehezebb munkákban, többek között egy barikád fölépítésében is, amely rendszerint a súlyos bazaltkövek felszedésével kezdődik. Eszter erős karjával olyan súlyokat emelgetett, mint egy kisportolt férfi. Szó nélkül vállalta mindenfajta ügy, feladat intézését s elvégzését, fáradtságot egy szemernyit sem érzett, csak valami folyamatos lobogást, amely körüllengte lényét, és amely kisugárzott környezetére.

- Ez a rozsdahajú lány többet ér egy szakasz öreg katonánál - mondta elismerően Lempert, a csoport legtekintélyesebb tagja, volt tüzérhadnagy.

Eszter csöndesebbé vált a megszokottnál. Otthon már nem is látták őt, anyja kezét tördelve kérdezte a szomszédokat, nem találkoztak-e vele. Amikor a tragikus novemberi hajnal bekövetkezett, Eszter már nem is ebben a világban élt, szeme lázban égett, ételhez nem nyúlt, csak fegyverét, a FÉG-gépgyárból szerzett géppisztolyt és az elengedhetetlen benzines palackot szorította magához, s időnként végigsimította a nemzeti színű zászlót, amelyet legutóbb ő erősített egy vadonatúj tartórúdhoz.

Egyre közelebbről hallatszott a tankok sajátos vonulási zaja és a körülöttük egyre jobban fokozódó gránát- és géppuskatűz.

A barikádon halk utasítások hangzottak el, Eszter az első szóra kiugrott a védelmet nyújtó kőfedezékből, és a szomszédos utca sarkán állomásozó másik csoporthoz igyekezett átjutni. Könnyed, harmonikus futása közben vörös haja úgy lengett a novemberi légáramlatban, mintha zászló lobogott volna.

Hirtelen géppuskasorozat vad kerepelése hallatszott. Eszter úgy borult le a szűk józsefvárosi utca kövezetére, mint egy finom csipkefüggöny. Haja betakarta az arcát, amelyet csak a legközelebb állók láthattak: az üdvözültek mosolya járta át - szép volt és megrendítő, mint egy középkori jelenés.

Szeghalmi Elemér

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu