Egy a ti Atyátok, és egy a ti Tanítótok

Évközi 31. vasárnap

A mai vasárnap evangéliumi részlete ahhoz a hosszabb beszédhez tartozik, amelyben Jézus - először általánosságban (Mt 23,1-12), majd jajkiáltások formájában (Mt 23,13-36) - kora vallási vezetőinek (írástudók és farizeusok) képmutatását és becsvágyát leplezi le. Szakaszunk sajátossága, hogy a figyelem nemcsak a zsidó vezetőkre irányul, hanem a tanítványokra is. Miután Jézus kemény bírálattal illeti az írástudók és farizeusok öntetszelgő magatartását (1-7. versek), a tanítványaihoz fordul, és óva inti őket attól, hogy ugyanabba a hibába essenek (8-12. versek). Az evangéliumi részlet tartalmát mindenesetre nem szabad kizárólagos értelemben felfogni, mintha minden farizeus eleve gőgös és képmutató lett volna. Többen közülük őszintén törekedtek Isten elkötelezett szolgálatára, ám tagadhatatlan, hogy a vallásos buzgóság könnyen öncélúvá vált számukra, dicsekvésre és másoktól való elkülönülésre késztette őket.

A szakasz elején Jézus a farizeusi körökből származó írástudók sajátos helyzetére utal: "Mózes székében ülnek". A "Mózes széke" kifejezés minden bizonnyal arra a különlegesen szép kivitelezésű, többnyire kőből készített székre vonatkozik, amelyet a zsinagógákban a hívő néppel szemben helyeztek el, és a tanítómesterek számára tartottak fenn. Ezen szokás alapján a kifejezés egyúttal a törvény magyarázatához való jogot és a tanítói tekintélyt is jelöli. Az írástudók tevékenységének jogszerűségét Jézus nem vonja kétségbe, hanem a tanításnak megfelelő életformát hiányolja: "mondják, de nem teszik". Emellett azt is kifogásként említi, hogy ténykedésük sokszor nem pusztán az Írás értelmezésében, aktualizáló kifejtésében áll, hanem újabb és újabb előírások megalkotásában is. Persze nem a parancsok számának növelése a legfőbb probléma (a hit és erkölcs védelme ezt néha kifejezetten szükségessé teszi), hanem az ezzel kapcsolatos rideg magatartás: "ők maguk egy ujjukkal sem hajlandók mozdítani". Az írástudók kemény szigorral értelmezik a Törvényt, és szaporítják az előírásokat, de ezek megvalósításában nem segítenek embertársaiknak, hanem távolságtartóan (olykor ítélkezően) elzárkóznak tőlük.

Valójában itt a nagy különbség Jézus és a farizeusi írástudók között. Isten törvényét tekintve ő sem volt engedékeny - gondoljunk a hegyi beszéd radikális követelményeire -, ám mindig figyelemmel volt hallgatóinak egyéni helyzetére, teljesítőképességére is. Nemcsak hirdette Isten akaratát, hanem annak teljesítésében is igyekezett a gyarló emberek segítségére lenni: "Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik fáradtak vagytok és terhet hordoztok, és én felüdítelek titeket" (Mt 11,28).

Jézus vádbeszédének hátralevő része a vallási vezetők öntetszelgő, magamutogató és dicsőséghajhászó viselkedésére vonatkozik. Az imaszíjaknak, illetve a törvény parancsaira emlékeztető ruhabojtoknak a viselése vallásos zsidók számára természetes volt (vö. MTörv 6,8; Szám 15,39). A farizeusok és írástudók azonban itt is igyekeztek kitűnni: a szokottnál jóval szélesebb imaszíjakat és hosszabb bojtokat hordtak. Emellett követelőző módon várták el az emberek részéről a köszöntést és az elismerést. Úgy tűnik, hogy többféle megtisztelő címet is maguknak igényeltek: rabbi (mester), atya, tanító. (Lehetséges, hogy az utolsó megnevezés nem önálló cím, hanem az elsőnek a görög kultúrkörben elterjedt változata.)

A tanítványokhoz intézett közvetlen buzdítás - "Ti ne hívassátok magatokat..." - az előzőek alapján értelmezendő: az apostolok nem követhetik a zsidó vallási vezetők egy részének fölényes, gőgös magatartását. A polémia tehát nem annyira a megszólítás ellen irányul - a keresztény hagyomány tudvalevőleg nem betű szerint értelmezte ezt a buzdítást -, hanem egy olyan szemlélet ellen, amelyben a címekhez felsőbbrendűségi tudat, elkülönülési szándék, valamint hatalom- és dicsőségvágy kapcsolódik. A címek így már nem meghatározott feladatkört jelölnek, hanem egyéni nagyságot és dicsőséget.

Bár szakaszunkban a bírálat és a feddés a meghatározó, ám közvetve arról is tanítást kapunk, milyen magatartást vár el Jézus azoktól, akik az ő nevében igehirdető, tanító és lelkipásztori feladatot látnak el. Jézus szándéka szerint a tanítónak minden erejével arra kell törekednie, hogy élete összhangban álljon azzal a tanítással, amelyet hirdet. Bár Isten parancsainak tekintetében nem tehet engedményt, de azt sem feledheti, hogy Isten őt az irgalmas Jézus követének, és nem ítélőbírónak választotta ki. Minden lehetőséget meg kell ragadnia ahhoz, hogy keresztény testvéreinek segítségére legyen, amikor azok a krisztusi élet követelményeit nehéznek találják. A keresztény lelkipásztor és tanító sohasem feledheti, hogy minden atyaság forrása Isten, és végső soron Tanító is csak egy van: Jézus Krisztus, aki Isten titkának és üdvözítő szándékának mindenkit felülmúló kinyilatkoztatója. Minden lelkiatyának a Mennyei Atya szeretetét kell sugároznia, és minden tanítónak Krisztust kell képviselnie, aki nem a maga dicsőségét kereste, hanem az őt küldő Istenét (Jn 7,18).

Kocsis Imre

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu