Csak egy ártalmatlan sikló!

Nemrég a budai hegyekben néhány fiatalra lettem figyelmes, akik egy napsütötte tisztás szélén álltak, és izgatottan mutogattak maguk elé. Amikor a "Vipera!", "Üssük agyon!" kiáltásokat meghallottam, futóra vettem a dolgot, és még idejében érkeztem, hogy megmentsem a rétessé csavarodott, halálra rémült erdei siklót. Elmagyaráztam a fiúknak, hogy a Budai-hegységben, de még a tág környéken sem élnek viperák, ez a kígyó itt előttük teljesen ártalmatlan. Ha valaki megfogja, harap ugyan, de méregfogai nincsenek. Amikor utat nyitottunk neki a bokrok felé, egy utolsó szisszenéssel gyorsan tovasiklott, és egy pillanat alatt eltűnt a sűrűben.

Az egyik fiú eldobta a már ütésre készen tartott száraz ágat, és valamennyien csalódással vegyes megkönnyebbüléssel néztek a gyors mozgású állat után. Utána még beszélgettünk egy kicsit. Elmondtam, hogy Magyarországon minden hüllő, így a viperák is védettek, sőt, a kipusztulástól fenyegetett rákosi vipera a fokozottan védett fajok között kapott helyet egymillió forintos eszmei értékkel. Egyébként soha nem támadnak az emberre, menekülnek, és csak akkor lehetnek veszélyesek, ha valaki piszkálja, meg akarja fogni őket. Minderről az öt fiú egyike sem hallott még. Természetvédelmi propagandánknak, különösen ami az emberek nagy többsége által sajnos nem különösebben kedvelt kétéltűeket és hüllőket illeti, még vannak hiányosságai.

Az erdei sikló gyakori állat, különösen a déli kitettségű, gazdag aljnövényzetű lomberdőkben lehet találkozni vele, de rendszeresen felbukkan a szőlőhegyeken, és a budai kertekben sem ritka. A Kr. e. VII. században élt, a gyógyítás isteneként tisztelt görög orvosra, Aszklépioszra emlékezve e faj stilizált változata látható ma is a gyógyszertárak bejárata felett. Karcsú, hazánkban legfeljebb másfél méteresre növő hüllő, felül különböző árnyalatú, barna, ritkán szürke, hasoldala sárgás. Melegkedvelő állat, csak április végén, májusban bújik elő, júniusban párzik, és a nőstény nem sokkal később az avar közé vagy a laza földbe rejti 6-10 hosszúkás, sárgásfehér színű, puha héjú tojását. A kis siklók a nap melegének hatására fejlődnek, és a nyár vége felé vagy szeptember elején bújnak elő.

Az erdei sikló elsősorban az avarban mozgó rágcsálókkal táplálkozik, de mert rendkívül ügyesen kúszik a bokrok és alacsonyabb fák ágain, néha madárfiókákat is rabol. Előfordul, hogy a mesterséges fészekodúban költő cinegéket "látogatja meg", és egyenként nyeli el a fiókákat. Ez szörnyűnek tűnhet a madárbarátok szemében, de nem szabad elfelejtenünk, hogy a kígyók éppen úgy részei, egyenjogú tagjai a természetnek, mint a többi állat, a cinegék, rigók vagy vörösbegyek. Az évmilliós egyensúlyt az ember bontotta meg, és énekesmadarainkat sok más állathoz hasonlóan elsősorban az emberi tevékenység, egyebek mellett az erdők és bokrosok szaporodási időszakban is történő irtása, a vegyszerezések vagy a déli országokban ma is dívó tömeges madárpusztítás veszélyezteti. Ha a cinegéknek csak az erdei siklótól, a karvalytól és más, évmilliók óta "megszokott" ellenségeiktől kellene tartaniuk, nem lenne okuk panaszra. A kígyókat szabad utálni, bár oktalanul, de félni is lehet tőlük, csak bántani, agyonverni nem (volna) szabad őket. Még akkor sem, ha a Bibliában is negatív szerep jutott nekik osztályrészül.

Schmidt Egon

Fotó: Bécsy László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu