A hárs alatt Csesztvén

Különleges fa, az irodalomban, muzsikában Walter von der Vogelweide ihletett lombvilága a tavasz mézillatával, emlékeivel.

És Madáché - Csesztvén, nógrádi dombok hullámzásában, amikor áll a Nap az égen, vagy hó borítja az Ipoly vidékét. Áthajló ívek években, alkotásában Sztregova - a folyón túl, s az 1810-től Majthényi Anna, a művelt nagyasszony jóvoltából a Madáchok tulajdonát is képező "ősi Csesztve", s ki tudja, hány száz éves hársfája öt törzsével, de most már a pusztulás hatalmával. És az ötholdas park, "mért falas" kúria, ahol a költő még boldog volt - Fráter Erzsivel, itt született gyermekeivel...

A hárs alatt messzi ragad a képzelet. Mintha hang szólítana az izzó hőségben, az elveszett boldogságé: "Messze tőlem dőre földi dolgok, / E küszöbnek kívüle maradtok, / Szent e hely, kicsiny világom ez; Messze tervek, szomja hír s aranynak / Helyt bizonnyal ottan nem találnak, / Ahol üdvöt a jelen szerez..."

Ki mondhatná tovább regisztrálva e skálát, s gondolná, tíz esztendő sem kell és vége a nyugalomnak, szólít a kegyetlen idő, amely a Műbe kíván testesülni - halhatatlanul...

Volt itt egyszer Vitkovics Mihály is, a poéta, poétai javaslatra: a pálos Verseghy Ferenc küldte ház-ügyben, mint ügyvédet. Levelében Vitkovics választékosan fogalmaz ígérve: "Nevezetes haszon fog háromolni a Famíliára..." Máskor Arany János jött, hogy aztán továbbutazzanak túl Imrével az Ipolyon - Sztregovára a Tragédia végett, 160 esztendeje.

Az idő, a végzetes idő marja-tépi a hársat, pár éve kidöntötte az egyik törzsét. Sebbel kiált most az égnek a sebzett, de nektárt szedni még ide járnak a méhek. Az "anglus park" hallgat, levél sem lebben, távolabb a temető rejti a család tagjait: Károlyt, Pált és a többieket.

Szent e hely - mondogatom; az elköltözött, szomorú költő 1861 júniusának egyik délutánját töltötte a hársfa alatt, és Tündérálmot "kergetett" drámai költeményhez szedegetett forgácsokat. Azt tartják, egyes műveiben Petőfivel, meg Kölcseyvel rokonítható a csesztvei remete, aki rövid életében igazán sosem volt remete, csupán gondolkodni elvonuló. Hivatkozott erre még Csesztvére költözése előtt, 1844-ben, amikor a rudnói csodapapot látogatta meg betegségében, és az "mondta is (...), hogyha vas egészséget akarok, tegyek le szellemem nyughatatlanságáról..."

Vajon mi vonult át "keble labirintusán" amaz álmot kereső délutánon? Petőfi azonos címet viselő, ifjú "számvetésére" gondolt? A "haldokló hattyú szép emlékezet"-re? Alig készült el valami a költeményből. A Mózes közel volt, az átdolgozott Csák végnapjai is. A tündér mintha tovarebbent volna. Kálnay Sándor, a Madách-gyerekek nevelője még úgy tudja, hogy a költő halála évében (1864-ben), augusztus havában - pár héttel örök távozása előtt még ült a hárs alatt. Írt vagy búcsúzott?

Aligha lehet elválasztani a kettőt.

Tóth Sándor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu