Testvéri feddés

- Évközi 23. vasárnap -

A mai evangéliumi részlet első olvasásra azt a benyomást keltheti, hogy itt szigorú fegyelmi intézkedésekről van szó. Jézus ugyanis arról beszél, hogyan kell a bűnössel szemben eljárni: először négyszemközt kell őt meginteni, majd néhány tanú jelenlétében, végül pedig a hívek közösségében. Ha a figyelmeztetések nem vezetnek eredményre, akkor úgy kell reá tekinteni, mintha "pogány vagy vámos" volna.

Ezeknek az útmutatásoknak a megértéséhez mindenekelőtt azt kell tudatosítanunk, hogy a testvéri feddés kötelezettsége nem volt ismeretlen a zsidóság körében sem. Az evangéliumban leírtakhoz hasonló eljárási módot alkalmaztak a kumráni közösségben is, ám a voltaképpeni hátteret az Ószövetségben kell keresnünk. A Leviták könyvében például az alábbi buzdítást találjuk: "Ne gyűlöld testvéredet szívedben, hanem fedd meg nyíltan, hogy ne legyen bűnöd miatta" (Lev 19,17). A testvéri intés itt a gyűlölet és a harag elkerülését célozza. A négyszemközti figyelmeztetés lehetőséget ad a kifogásolt magatartás felülvizsgálatára és a veszélybe került emberi (testvéri) kapcsolat helyreállítására. Érdemes arra is felfigyelni, hogy az idézett mondatot követő versben olvasható a sokat emlegetett parancs (amely majd Jézus főparancsának része lesz): "Szeresd felebarátodat, mint önmagadat" (Lev 19,18). A bűnös megfeddése tehát a felebaráti szeretet egyik fontos megnyilvánulása.

Az ószövetségi hátteret tekintve a mai vasárnap olvasmányára, Ezékiel könyvének híres szövegére is utalhatunk. Igaz, a figyelmeztetés kötelezettsége itt egyedül a prófétára vonatkozik, de semmi sem akadályozza, hogy benne egyetemesebb alapelvet lássunk. A feddés célja ez esetben a bűnös megmentése. Ugyanezt a célt jelöli meg Jézus is az evangéliumban: "Ha hallgat rád (a figyelmeztetéskor), megnyerted testvéredet." Az olvasmány és az evangélium tehát egybehangzóan adja tudtunkra: embertársaink sorsa nem lehet számunkra közömbös. S ez nem pusztán a földi életre vonatkozik, hanem az örök üdvösségre is. Mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy a bűnnek elkötelezett társunk elkerülhesse a kárhoztató ítéletet.

Az evangéliumi részlet jobb megértéséhez a szövegkörnyezetet is figyelembe vehetjük. A szakasz annak a nagyobb egységnek (az úgynevezett "beszédnek") a része, amelyben Jézus a tanítványok közösségének belső rendjét, a keresztények egymás iránti magatartását szabályozza. Szakaszunkat példabeszédek veszik körül, melyekben az egymással való törődés és az egymás iránti irgalom szükségessége domborodik ki. Az elveszett bárányról szóló példabeszéd (Mt 18,12-14) arra figyelmeztet, hogy keresni kell az elveszettet, és mindent meg kell tenni azért, hogy a közösség peremére (önhibájából vagy mások okozta botrány miatt) került társunk ismét az egyház élő tagja legyen. A szívtelen szolgáról szóló példázat (Mt 18,21-35) pedig a feltétel nélküli megbocsátásra buzdít. A két példabeszéd által még egyértelműbbé válik: a feddés sohasem lehet öncélú, vagyis nem irányulhat arra, hogy mindenáron a magam igazát hangoztassam vagy sértett jogaimnak érvényt szerezzek. A vétkezővel szembeni fellépés csak akkor történik krisztusi szellemben, ha valóban a bűnös iránti aggodalom és szeretet hatja át.

Így szemlélve, szakaszunk a szeretet mibenlétéről is fontos tanítást ad: a szeretet sohasem jelentheti a bűn nagyvonalú elkendőzését, semmibevételét. A bűnt mindig néven kell nevezni, de ezt megfelelő tapintattal, a szükséges lépések betartásával kell megtenni, sohasem feledve, hogy Isten előtt senki sem feddhetetlen, és az isteni irgalomra mindenki rászorul.

Azt a meglepő kijelentést, hogy a megátalkodott bűnöst úgy kell tekinteni, mintha "pogány vagy vámos" volna, többnyire kiközösítésre történő utalásként szokták értelmezni. Ám a szöveg nem jogi aktusról szól, hanem annak tudomásul vételéről, hogy a bűnben tudatosan kitartó keresztény önmagát zárja ki az egyház tagjainak sorából. A szóban forgó kijelentés egyben azt is értésünkre adja, hogy a testvéri intésnek határa van. A figyelmeztetés nem válhat kényszerré, hiszen a szeretet, amely kényszeríteni próbál, nem nevezhető többé szeretetnek. Bármennyire fájdalmas, néha tudomásul kell vennünk, hogy megátalkodottsága miatt nem tudunk segíteni megtévedt testvérünkön, és magára kell hagynunk felelősségével.

Nagy jelentőséget tulajdoníthatunk annak a ténynek, hogy az evangéliumi részlet a közös imádságra való buzdítással zárul, amely nem szakítható el az előzményektől. A mondás egyfelől arról győz meg minket, hogy a hívek közösségének megfontolt, imádsággal kísért eljárása és döntése végeredményben magára a megdicsőült Úrra vezethető vissza, aki mindig jelen van övéi között (vö. Mt 28,20). Másfelől a mondásban rejtett buzdítás is van a bűnösökért végzett közösségi imára. Hiszen ha a közösséget érintő minden ügyben bátran, a meghallgatás biztos reményében fordulhatunk az Úrhoz, akkor ezt az egyháztól eltávolodottak megtérése érdekében is megtehetjük.

Kocsis Imre

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu