Dalos László

Csorba és Csontváry

Délelőtt negyed tizenegykor a pécsi temető kapuja előtt leszállok a buszról, amely Harkányból vitt volna a város felé tovább. Vonatindulásig van még négy órám, kis magánzarándokútra indulok.

Egyik szeretett költőm, Csorba Győző itt, ebben a sírkertben alussza álmát, amióta 1995-ben örökre elment; nem messze a ravatalozó mögött, a díszparcellában. Harmadik sor, ötödik sír.

A legendás pécsi folyóiratban, a Dunántúlban olvastam, fél évszázada, Testi háború című költeményét, az akkori lírának megrázó darabját, felesége testi szenvedéséről. Fölkavart, lenyűgözött. Ecce poeta, íme a költő! - mondtam magamban. És a nagy élmény után mindent olvasni szerettem volna, amit Csorba Győző írt. Örültem, amikor személyesen is összeismerkedtünk. Ott ehettem, amikor egy szűkebb közösség előtt fölolvasta Március című versét: "Egy régi őrtorony helyén épült az én szobám"... Igen, ez az ő nevezetes őrtornyos költeménye, amelyben ezt is mondja: "a szótól lassan elszokom". De, hála Istennek, áradtak belőle a nemes szavak akkor is, utána is, évtizedeken át, mindhalálig.

Érzékeny, halk, szelíd, szigorú művésze mindenféle versnek. Janus Pannoniust ugyanúgy kongeniálisan költötte át, mint Goethe Faustja második részét, Petrarcát, Rilkét, vagy Jacques Prévert-et. Jólesett vele beszélgetni könyvtárigazgatói szobájában; később, az őrtorony után, új otthonában, a pécsi Damjanich u. 17-ben. Amelynek gyönyörű kerti kilátását, utolsó esztendeinek keserűségére, egy oda épített magas ház rabolta el a költő tekintete elől.

Korán kezdte érezni a halál fenyegető közeledtét. De miközben múltak fölötte az évtizedek, a lélek magasságába emelkedve és a fájdalmak mind mélyebb mélységeibe hullva: nemzedékének egyik legnagyobbja lett.

Ezek csak az én tétova mondataim Csorbáról. De mögöttük ott van seregnyi kötete, ott vannak melegszívű dedikációi: "baráti öleléssel küldöm", "régi barátsággal, öleléssel", "nagy szeretettel küldöm", "változatlan szeretettel", "régi barátságunk szeretetével".

És itt vannak velem az egyszeriben fölismerhető, az öszszetéveszthetetlen Csorba-versmondatok! Érzés és értelem szép arányait, nemes egyensúlyát gyönyörködhettem bennük végig, évtizedeken át. Az ilyent, például: "Amit érzékszerveim / s érzékfölöttijeim / felfogni képesek / nem volt még élesebb". Vagy ezt: "igétlenül, igátlanul / örülni az örülhetőnek." Ami pedig oly ritkán adatott meg neki.

Hány halottja, hány gyásza volt! Versben szólott eltávozottjai után. Így könnyezte meg őket is, akik - vele együtt - legszeretettebb költőim a rettenetes huszadik század szülte poéták közül: Kormos Istvánt, Jékely Zoltánt, Kálnoky Lászlót...

Mennyit szenvedett! Betegségek, műtétek kínozták. Amikor utoljára beszélgettünk, ezt mondta:

Úgy érzem magam, mint akiből gyököt vontak...

Döbbenetes pillanat volt, nem tudtam megszólalni utána.

Itt, a temetőben arra kell gondolnom, ami a Csillag című költeményében mintha immár róla magáról is szólana: "az idő szervezett árkaiból / csillag segíti nézni a síron túl."

Síremléke: lényegre törő, szigorú, modern és egyszerű, akár egy Csorba Győző-vers.

Közel hozzám, ahol állok, jobbra a sötét márványlapon: semmi más szöveg, csak az ő annyira ismert névaláírásának vésete. Oda kerül a kis őszirózsacsokor, amit hoztam. És hangtalanul mondom a Miatyánkot meg az Üdvözlégyet.

Ott kísér a költő áttetsző tisztasága (érzem!), amikor egy félóra múlva a Széchenyi téren belépek a dzsámiból lett Belvárosi templomba. Öt évtizeddel ezelőtt ő, a született pécsi és készséges alkalmi ciceerone hozott ide először. És vezetett innét tovább (most is az ő mutatta úton megyek, a Janus Pannonius utcában!) a székesegyház felé. A négytornyú püspöki templom magas falainak félhomályában magam mellett érzem a költőt, az altemplomban is; a kincsestár páratlan értékeit mintha ő mutatná nekem. A IV. századi ókeresztény sírkamra közelében latinul mormolom magamban tovább, amit a temetőben elkezdtem: "Pater noster, qui es in coelis... Ave Maria gratia plena..." Mintha Győző is együtt mondaná velem. Pedig, panaszkodva, így kezdte egy versét, valamikor a nyolcvanas évek elején: "A latin nyelvtan bennem szétesőben..."

Amikor a székesegyházzal szemközti épületben már látogatni lehetett a Csontváry-gyűjteményt: ott is együtt jártunk. Illendő és méltó tehát, hogy ez a kis magánzarándokút most a különös festő-lángelme alkotásai között fejeződjék be.

Emlékszem, azon az első idelátogatásomon már mindenféle betegségtől meggyötörten, kényszerű kórházi tartózkodások után kísért ide. Lassú léptekkel járt, és miközben a Tengerparti sétalovaglás vagy a Kocsizás Újholdnál Athénben előtt meg-megállt - én a grúz Niko Piroszmanisviliről, Csontváry Tivadar messzi "rokonáról" meséltem neki; hogy ez a két zseni, egymásról semmit sem tudhatva, mintha fogná egyik a másika kezét.

Győző, úgy érzem, ma is itt lépdelsz mellettem. Együtt nézzük a mosztári hidat, a taorminai görög színház romjait, és hosszan-hosszan sugárzik szemünk és szívünk felé a Magányos Cédrus megmagyarázhatatlan szépsége, a szinte emberi alakot idéző fatörzs, az ágak elbűvölően lengő ritmusa...

Hamarosan indul a vonat. Egyszer csak a fülkében ülve döbbenek rá - mint annyiszor másutt is - a véletlenre: Csorba, Csontváry! Lám, mind a két név ugyanazokkal a betűkkel kezdődik.

A csoda is.

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu