Vidor Miklós

A róka meg a bőre

Fiatal róka volt. Eléggé sovány, nem is teljesen kifejlett, felnőtt korú példány. Bundája sem dús, vörösbarna, hatalmas farokkal, inkább világosrőtes, keseszőke. Goethe Reineke Fuchs-án nőtt képzeletemnek szinte köznapi jelenség. Talán annyi csak a figyelemre méltó rajta, hogy alig negyedórája ejthették el a kertészek, s mire sétám közben odaértem, már szakszerűen meg is kötözték, ahogyan a fogolynak kijár.

A szeme ragadott meg háromszögletű fejében, ez a hol türkiz, hol smaragd ragyogású kristály. Benne villogott a kétségbeesése, a vad szabadulási ösztön, a marni kész indulat, amint egy-egy félelmetes rándulással tiltakozott, nem volt hajlandó megadni magát a szerencsétlenségnek.

A jó pár holdas parkban már megkásásodott a roskadó hó, két évszak határán járt az idő. A kertészek hárman-négyen vették körül, ingerkedtek vele. Egyikük botvégre szúrt céklarépát nyújtogatott felé, s mikor a róka dühösen utánakapott, kettéreccsentette a fát.

Az ember hozzám fordult:

- Látta a fogait?

Nemcsak a fogait láttam. A villámsebes mozdulatot is, a megbéklyózott végtagok fölött még szabadon előrecsapó fejet - a jellegzetesen hosszúkás, keskeny orrú koponya, az örök rókapofa démoni szépségét! A hirtelen megnyúló nyakat, a védekezésből azonnal támadásba robbanó ősreflexet.

Beléborzongtam.

- De hát miért is kellett csapdát állítani neki?

- Tett ez már annyi kárt - sorolták. - Egy-két hete csavarog erre, a nyomait hagyta csak a hóban... - és egymásra licitálva tódították a bűnlajstromát.

Nem, emberi értékrend szerint gyarló igyekezet lett volna védeni a rókát.

Csak épp a szemem láttára ment végbe a sorsváltás: komisz, elszánt ellenségből megkötözött, magatehetetlen rabbá lett, a puszta életéért küszködő kiszolgáltatott.

Ami a rovásán volt, távoli és elnagyolt kártevés - a leszámolás érte a szemem előtt történő valóságos dráma. A kert védelmezői egyszeriben csúfolkodó hóhérlegénnyé váltak, az olcsó győzelmet ünneplő túlerővé.

Riasztó volt a róka kétségbeesett dühe: ha mozdulhatna, elfutna, eszébe sem jutna, hogy szembeforduljon velük. Most ennyi maradt meg fürgeségéből, agyafúrt cselekedeteiből: két sor foga, hogy belévájja, aki közelít hozzá.

Valahogy csak föltuszkolták a kétkerekű kertészkocsira.

Zavartan, röstelkedő iszonyodással néztem végig, amint elindulnak vele a tekergős úton. A vesztőhelyre tartó kordé jutott az eszembe.

S akkor még valami történt. A gúzsba kötött róka a kocsi oldalához hemperedett, és kettéharapta a kerék gumiját. Ezzel még jobban magára haragította az embereket: vissza kellett fordulniuk a kertészházhoz, hogy áttaszigálják a közönséges targoncába, annak a vasabroncsos, zörgő fakerekét próbálja átharapni! S aztán ketten gurították tempósan a kapu felé, eltűnve előlem.

A többit estefelé tudtam meg.

A vadászhoz vitték. - A vadászhoz, targoncán? Mi marad a képzeletünkben élő örök figurából, aki puskaporropogással járja a téli erdőt, s utána trófea-agancsok, vaddisznóagyarak közt pihen meg a dohogó kandallótűznél?

No és, persze, agyonlőtték - siettettem volna a keserves befejezést, észre sem véve, hogy sorsa beteltével már emberként emlegetem a rókát.

A hírhozó meghökkenten bámult rám:

- Hogy tetszik azt képzelni! Golyót a bundájába, hogy kilyukassza? Akkor már a felét sem éri meg!

- Hát talán méreggel...?

- Isten őrizz! A méreg átjárja az irháját is, kihull tőle a szőre!

Végül is a rókát fölakasztották.

Nem bűneinek súlya nyomott annyit, hogy egy irgalmas golyóra is érdemtelennek találják, csupán a józan, üzletszerű mérlegelés kívánta így. Ha már kivetkőztették elvetemült viselőjét a bőréből, miért ne bocsássák áruba hibátlanul, értékveszteség nélkül?

Több szó nem esett a rókáról.

Hosszú esztendők múltán olykor mégis eszembe jut. Nem hagy békén a jelenet ott a télvégi kertben, ahol véletlenül voltam tanúja. Újra az a fura kettős látás egyetlen szemnyitásra: a tegnapi, tegnapelőtti beszabadult kártevő, amelyik nem azonos többé a hurokba szorult rókával. A maga kedvére kószáló ragadozó meg a száradó bőr, amit szakszerűen lefejtettek róla. És a kettő közt többé semmi kapcsolat. Valahol közbül nyomtalanul elsikkad az igazság.

A világ legföljebb egy szűcsüzlet kirakatában lógó szőrmét észlel belőle:

- Elsőrendű kidolgozás, kérem, a hölgy boldogan kanyaríthatja a nyakába!

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu