A bujdosók virágoskertje

Lassan közeledett a két férfi az úton. A szerzetes csöndes biztonsággal lépegetett, mint aki jól ismert úton jár, a vendég érdeklődve nézegetett széjjel. Az út két oldalán hosszú karjaikkal pálmafák integettek, közöttük magnóliabokrok sötételltek. A mélyben ezüstösen tündökölt a Márvány-tenger.

- Rodostó! - mormogta maga elé a vendég. - A bujdosók városa. És a fejedelemé...! tette hozzá, majd a szerzeteshez fordult. - Ezt a nevet nálunk, Magyarországon csak suttogva lehet kimondani. Rákóczi... és Rodostó... ! Utána pedig az emberek keresztet vetnek.

A szerzetes két kezét öszszefogta a mellén, és csodálkozva nézett a vendég arcába: - Különös emberek maguk, magyarok. Hirtelen haragúak, goromba szavakkal illetik egymást. De amikor a hazájukról beszélnek, egyszerre megváltoznak. Szinte megszépülnek. A haragjuk elszáll, valami áhítat költözik az arcukra. Ilyen volt az öreg fejedelem is, meg ilyen volt Mikes úr is...

- Mikes úr! Igen, ő is. Tudja, atyám, a testvére vagyok, az öccse. Majd húsz évvel fiatalabb nála. Istenem, milyen régen is volt, hogy utoljára láttam.

Az út két oldalán apró temető húzódott, egyszerű fejfákkal, ormótlanul megfaragott kövekkel. A szerzetes megállt egy nagy levelű pálma alatt.

Itt, a házuk fölött ezt a domboldalt úgy nevezik: "a bujdosók virágoskertje". Itt sétáltak le-föl, órákon, napokon át. És vitatkoztak, veszekedtek, terveket kovácsoltak. Kalandos terveket, amiket el is hittek. Visszafoglalták Magyarországot és Rákócziból királyt csináltak. Aztán összevesztek a nem létező címeken és rangokon. És komolyan haragudtak egymásra, napokig. Legvégül pedig ide temették őket, egymás mellé, sorban a virágoskertbe. Különös emberek... És tudja-e, barátom, hogy a fejedelem még szent énekeket is szerzett?

Vasárnaponként azt énekelték a bujdosók a templomban.

A vendég lekapta fejéről a süveget, és őszinte lelkesedéssel énekelni kezdett:

Győzhetetlen én kőszálam,

Védelmezőm és kőváram...

Aztán hangját halkabbra fogta: - Igen, odahaza mi is énekeljük a Rákóczi imádságát, de csak titokban.

A szerzetes, aki török földön ugyancsak sok furcsaságot látott, csóválta a fejét: - Fejedelmek, hadvezérek, generálisok... Hogy Kelemen úr hogyan került közéjük, el nem képzelhetem. Jámbor ember volt, a légynek sem vétett. Derűs természetű és istenfélő. Milyen katona lehetett?

- Nem volt ő bizony katona! - csóválta meg fejét a vendég, aki süvegét továbbra is a markában gyűrögette. - Kamarás volt ő Rákóczi mellett, olyan titkárféle. A hűség, az tartotta őt a fejedelem mellett. És a szeretet...

- Igen, hűséges volt - bólogatott a szerzetes elgondolkozva. - És szerette Rákóczit, rajongva szerette. Sok évvel a fejedelem halála után is könynyes szemmel beszélt uráról.

- Hűség és szeretet, tudja, atyám, nálunk Magyarországon ezeket inkább büntetik, mintsem jutalmazzák!

A kis temetőben egymás mellett szorosan álltak a sírok. A kert keskeny volt, a kerítésen túl már a mohamedán vallás szerint temettek. A tengeren lassú méltósággal vonult nyugat felé egy fehér vitorlás gálya.

- Itt, a sor végén, itt balra, ez a Kelemen úr sírja. Ejnye, hogy megdőlt rajta már megint a kereszt.

- Zágoni Mikes Kelemen, nyugosztaljon az Úr békéje! - azzal a férfi lecsúsztatta válláról a nyűtt zsákot, és óvatosan kiemelt belőle egy maroknyi földet. - Ezt, bátyám, neked hoztam. Otthonról való, a zágoni domboldalról, van ott egy nagy hársfa, emlékszel. Az alól szedtem. Itt jó helye lesz... - elrendezte a kevéske földet, két-három kavics is előkerült a zsákból, jobbra-balra egyet-egyet a földbe nyomkodott. Amikor elkészült, megállt a sír lábánál. A zsákot újra a vállára vetette, jobbjában pedig továbbra is a süvegét szorongatta. A fejével bólintott, és alig hallhatóan mormolta maga elé:

Győzhetetlen én kőszálam. . .

Aztán nagy léptekkel kifelé indult a különös temetőből. A pálmasor végén megállt, a szemöldökét összeráncolta. Megvárta, amíg a szerzetes is a fasor végéhez ért. - Bocsásson meg, atyám, hogy úgy otthagytam, de tudja, elfogott az indulat. És temetőbe ne lépjen az ember haraggal.

- Miért haragudtál meg, fiam? És éppen a testvéred sírjánál?

- Tudja, atyám, mit tesz az: De Turcii nulla redemptio!?

- Törökországból nincsen visszatérés! Ezt jelenti a latin nyelvű mondat. De ki ítélt ilyen keményen? És kiről, talán csak nem...? - és fejével tétován a temetőkert távoli sírja felé intett.

- Ő az, aki nem térhet vissza Törökországból! És ők... Valamennyien. Sem Rákóczi, sem Bercsényi, sem a hadvezérek és a generálisok. Sem Zágoni Mikes Kelemen... Császárnői ítélet. Hogy soha... nulla redemptio!

A szerzetes békítően tette kezét a háborgó vendég karjára. - Az Úrhoz, fiam, van "redemptio". Van Bécsből is, van Zágonból is. És van Rodostóból is. Egyik hely sincsen se messzebb, se közelebb az ő színétől... - majd elgondolkozva folytatta. - Azt mondod: Rodostó! Milyen különös név. Törökül úgy hívják: Tekirdag, vagyis Tekir hegye.

- Tekir? - hökkent meg a vendég. - Hiszen az tarka macskát jelent. De olyan is a hegy formája, akár egy nagy lusta macska! - és már szinte nevetett az előbb még haragvó férfi.

- Én azonban azt hiszem - magyarázta tovább a szerzetes -, hogy a név a "tekke" szóból származik, és kolostort jelent, hiszen a hegyoldalban fekszik a mi kolostorunk.

- Az lehet - szólt közbe türelmetlenül a vendég -, de a "tekir" akkor is tarka macskát jelent! Isten áldja, atyám! - azzal a fejébe csapta gyűrött süvegét, és kilépdelt az elhagyott temetőkertből.

- Isten áldjon, fiam! - szólt utána a szerzetes. Megállt, a fejét csóválta, majd lassan ő maga is elindult.

- Ezek a magyarok különös emberek!

Odalenn a végtelenbe nyúlt a Márvány-tenger, a virágoskertben halkan bólogattak a fűszálak Mikes Kelemen sírján.

Lukáts János

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu