Pápai Lajos püspök

Ünnepi számvetés

Francois Mauriac írta a zsinat megnyitása előtt: a világ úgy tekint a zsinatra, mint az utolsó szalmaszálra, amelybe kapaszkodhat. De mi lesz, ha nem sikerül? Ma, a XXI. század kezdetén ugyanígy tekint egész Európa az egyház felé. Mi, magyarok is. De, hogy sikerül-e, az rajtunk is múlik. Mit kell tehát tennünk?

Mindenekelőtt megújulni hitünkben. Ahogy az evangéliumban hallottuk: sziklára kell építenünk, különben elsodor a szennyes áradat. És ez a Szikla ma is: Jézus Krisztus, az Isten Fia, aki "ugyanaz tegnap és ma és mindörökké".

Két dolog kell ahhoz, hogy Krisztus mellett tudjunk dönteni. Az egyik a Szentlélek kegyelme. A másik a mi szabad döntésünk, hogy nem zárjuk be lelkünket a kegyelem előtt.

Tehát a Sziklára, Krisztusra kell építenünk. És egységben a sziklával: azaz Péterrel. A kettő elválaszthatatlan. Krisztus egyházában van jelen a történelemben. S nem lehet kereszténynek lenni, az egyházban jelen levő Krisztussal való élő kapcsolat nélkül.

A sokak által hangoztatott "Jézus igen - egyház nem" mélyebb értelme az, hogy aki Jézust egyház nélkül fogadja el, az csak embernek tartja, bármilyen nagynak is. Mert Isten Fiának, Úrnak csak a Szentlélek által fogadhatjuk el, aki viszont egyházában van jelen és működik.

S a történelemben látjuk: az egyház ellenségei jól megértették: megverem a pásztort, szétszéled a nyáj. Mindszenty bíboros letartóztatása, elítélése éppen ezt példázza!

Ha Krisztusra, a Sziklára építünk, ha élő közösségben vagyunk Péter sziklájával, a Szentatyával, ha egységben vagyunk püspökeinkkel és papjainkkal, akkor szilárdan állunk, jöhet a szennyes ár, de megtörik a Sziklán.

Fiatalok kérdezték egyszer tőlem: mit várok tőlük? Azt válaszoltam: merjetek azok lenni, akik vagytok: katolikus keresztény fiatalok! Nem imponál az, aki nem meri vállalni azt, ami, aki szégyelli hitét, egyházát!

S ebben az egyházban kell hittel rangsorolni feladatainkat!

- az evangélium hirdetése, hitünk állandó elmélyítése;

- a szentségi és imádságos élet az egyház közösségében;

- papi és szerzetesi hivatások;

- a keresztény házasság és család értékelése, elismerése;

- és csak ezek után következnek életadó intézményeink: katolikus iskoláink, kollégiumok, mozgalmak, sajtó, rádió, TV.

Nem nosztalgia kell, hanem bátor jövőbe tekintés: "mit mond a Lélek az egyházaknak". Nem csodavárás, hanem egyszerű, az evangéliumra épülő áldozatos hit, ami a szeretetben tevékeny. A keresztény hitből - ha valódi - akkor új élet fakad. A kereszténység nem templomi ellágyulás, hanem Krisztustól kapott új élet és küldetés! A Krisztusba vetett hit vagy átjárja az egész életet, vagy nem is létezik!

A kereszténynek küldetése van a társadalom, a munka világa, a kultúra, a politika területén is! A világi hívek feladata, hogy az élet minden területén jelenvalóvá tegyék az evangéliumot! Ha téves megfontolásokból kivonnák magukat ebből, akkor felelősek lennének azért, ha mások szerveznék meg az ország, a társadalom életét, esetleg szemben az általunk lényegesnek tartott értékekkel.

Az egyház pásztorainak, püspököknek, papoknak pedig az a feladatuk, hogy hirdessék a keresztény elveket, értékeket, mindazt, ami az evangélium elfogadásából szükségszerűen következik. De a püspök, a pap is szólhat akkor, pontosabban nem hallgathat, ha keresztény értékek kerülnek veszélybe, az emberi jogok, a szabadság, az egyház szabadsága. Ez az egyház "prófétai küldetése". Így emelt szót Mindszenty bíboros is a nyilasokkal szemben például a dunántúli püspökök memorandumában, így emelte fel szavát a kommunista diktatúra alatt a kitelepítések ellen, az úgynevezett Benes-dekrétumok ellen, vagy az egyházi iskolák, mozgalmak, szerzetesrendek védelmében.

E közbelépéseit a nyilas és kommunista diktatúra a politikába való jogtalan beavatkozásként értelmezte, de a történelem igazolta, s mi büszkék vagyunk rá!

Az elmúlt években egyházunk örömmel látta, hogy lassan felemeljük a fejünket, hogy mi, magyarok is elvetjük az "utolsó csatlós" vagy a "bűnös nemzet" bélyegét, és bátran valljuk, hogy "egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalóak". Örömmel láttuk a fiatalok optimizmusát, a család és a becsületes munka támogatását és értékelését, és a határon túli magyar testvéreinkkel való, áldozatokat is vállaló szolidaritást.

Mi ma sem veszítjük el reménységünket! Ha fáj is sok keresztény testvérünk következetlensége, ugyanakkor bizakodással tölt el azoknak a fiataloknak lelkes tömege, akik - negyvenévnyi ateista nevelés ellenére - vastapssal fejezték ki meggyőződésüket, hogy jövőt nem lehet Isten nélkül építeni!

A történelemben mindig jelen van a rossz, a démoni is - gondoljunk csak a XX. század diktatúráira -, de az utolsó szó mindig Istené. És ebben az emberfeletti küzdelemben helyezkedik el azok Krisztussal viselt szenvedése, áldozata, vértanúsága, akik mint világítótornyok állnak előttünk.

Mindszenty bíboros kínzása napjaira visszagondolva írta emlékirataiban: "Emlékeznem kellett a töménytelen szenvedésre, ami népünkre szakadt, köztük a tömegesen megerőszakolt magyar lányok, apácák, édesanyák sorsára és lelkiállapotára. A bolsevizmus égisze alatt történt az is, ez is. És itt, az Andrássy út 60-ban vágyva gondoltam a vértanúhalált halt Apor Vilmos győri püspök magasztos sorsára; szerettem volna a helyében lenni."

Mártíriumához kapcsolódik minden ismert és rejtett hűsége, áldozata és vértanúsága a múlt század magyarságának. Legyőzve győztek ők, mint az első mártír, a hűséges tanú: Jézus Krisztus!

(Az esztergomi bazilikában május 4-én elhangzott szentbeszéd rövidített, szerkesztett változata.)

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu