|
|
Újra itthon... Bazilita nővérek Máriapócson Szédülő betűkkel néhány sor a vastag könnyben, alatta egy asszonynév és két nappal ezelőtti dátum: "Műtétem volt. Kaptam három hónap haladékot". Haladék. Mindenki számára eljön az a pillanat, amikor egyszer csak így látja a további életét - amint ezt a máriapócsi kegytemplom "vendégkönyvében" olvasott bejegyzés is tanúsítja. Hogy ez a haladék emberhez méltóan teljék, ezért dolgoznak az öregotthonukban - civil munkatársaikkal együtt - a bazilita apácák. És hogy valóban jól teljék, azért tevékenykednek a kegytemplomban és a szemközti lelkigyakorlatos házban szolgálatot teljesítő görög katolikus papok. Szent Makrina Szeretetotthon - tizedik éve harminchat idős asszonyt gondoznak bazilita nővérek és civil munkatársaik Máriapócson a rendházukban, illetve a kertjében emelt új épületben. Imre Margit Ágota házfőnöknőtől megtudjuk: Sátoraljaújhelyen is van hasonló intézményük, a Szent Anna nevét viselő otthonnak harminchárom lakója van: oda férfiakat és házaspárokat is be tudnak fogadni. Máriapócson 1991 januárjában kapták vissza a nővérek a kegytemplom előtti térre néző kolostorépületüket. Újraindult a szerzetesi élet. Hamarosan megvásárolták a hetvenes években a házukhoz toldott épületrészt is, és nemsokára megnyitották a szeretetotthont, amely jövőre lesz tízéves.
Az otthonba az egész ország területéről, és nem is csak görög katolikus vallású idősek jelentkeznek. A lakók nem a "belépés" összegét (egyágyas, fürdőszobás lakrészbe nyolcszázezer forint, kétágyas szobába lényegesen kevesebb), nem a gondozási díjat (nyugdíjuk nyolcvan százaléka) sokallják, hanem a várakozási időt. Papp Jánosné Piroska néni három éve írt levelet, hogy ide szeretne kerülni. Azt a választ kapta: sokan vannak előjegyezve. Erre azt írta vissza: nem baj, kivárom. Három hónap után mégis sikerült helyet biztosítani számára. Piroska néni kivárta. És nyilván nem bánta meg, mert nevetve idézi fel a történetet. A ház legidősebb lakója, Jolánka néni a napokban ünnepelte 94. születésnapját. Irigylésre méltó szellemi frissességgel és elfogadható egészséggel érte meg ezt a kort. Intenzív kapcsolatot tart a külvilággal: szobájában televízió, látogatásunkkor éppen levelet írt: rendszeresen levelezik a fiával és felnőtt unokáival. Mint megtudjuk, verseket is ír. A kilencvenkét éves Szatik Gáborné Mária néni nem ír, csak olvas: szemüveg nélkül böngészi az Új Ember apró betűs közleményeit is. A lakók legtöbbje mindennap részt vesz a kápolnában tartott szent liturgián, vagy a szobájában hallgatja a hangszórón. Többen a szerzetesnők zsolozsmázásába is bekapcsolódnak. Akik bírják, szívesen segítenek az otthon dolgozóinak: akár a konyhán, akár a kerti munkában, vagy csak lakrészük rendben tartásával, önmaguk ellátásával. Tudják: a tétlenség ront az ember állapotán. Idővel azonban mindnyájan egyre több segítséget, törődést, gondozást igényelnek. Huszonketten dolgoznak a házban: húsz civil és két szerzetesnő - köztük Ágota nővér, az otthon igazgatója. Korábban több nővér is részt vett ebben a munkában, de "múlik az idő, és fogy az erő". Görög apácák már Szent István korában is éltek Magyarországon, a tatárjárás után ezek a kolostorok elnéptelenedtek. A későbbiek az ország "szélein" alakultak: olyannyira, hogy Trianon után a maradék ország területén nem voltak görög apácák. A későbbi püspök, Dudás Miklós, a bazilita rend akkori provinciálisa közbenjárására 1935-ben jöttek görög katolikus apácák Magyarországra. Az Ungvárról érkező nővérek 1941-ben kapták meg mai házukat Máriapócson. A közösség gyorsan növekedett, 1950-ben, a szerzetesrendek feloszlatásakor 24 fogadalmas nővér és négy novícia - köztük Ágota nővér, a mai tartományfőnöknő - kényszerült elhagyni a házat. A közösség tagjai mentek, ahová tudtak. Többen a nyíregyházi püspöki székhelyen találtak munkát, Ágota nővér a debreceni egyetemre került, tanári diplomát szerzett, és harminc éven át matematikát meg fizikát tanított, előbb Pest megyében, majd a fővárosban. Gimnáziumi tanárként általános iskolában dolgozott, ott nem volt olyan erős az "ideológiai nyomás". Az idős nővérek nagyon hittek benne, hogy idővel visszatérhetnek a rendházukba. Ágota nővér kevésbé bízott ebben. Mint sok más fiatal lány, férjhez mehetett volna, de ő mégis megmaradt - fogadalom nélkül is - eredeti hivatásánál. "A szerzetes közvetlenül az Istenhez tartozik. Őt nemcsak a kolostorban lehet szolgálni, hanem bárhol. Én nagyon szerettem tanítani. Nem könnyű, de szép feladat volt." A nővérek tartották a kapcsolatot egymással, és amint lehetőség volt rá, közösségben kezdték folytatni szerzetesi életüket. 1991-ben jöttek vissza a máriapócsi rendházba. Jelenleg hét nővér él a máriapócsi és négy a sátoraljaújhelyi házban. Jelöltjük, novíciájuk most éppen nincs. Érdeklődők vannak. "A mai fiatalok nyitottak, kíváncsiak, de a többségük eléggé tájékozatlan a vallási kérdésekben. És nehezen szánják el magukat életre szóló döntésekre." A IV. században élt Szent Bazil regulája szerint igyekeznek élni a nővérek, akik, ha kell, tanítanak, ha kell, beteget ápolnak vagy időseket gondoznak. A szétszóratás előtt árvaházuk volt itt, Máriapócson - miseruhákat készítettek. Mindig a kor szükségleteinek megfelelően szolgálnak.
A hét idős nővér szigorú napirend szerint él. Reggel ötkor kelnek, imádság, elmélkedés, zsolozsma, majd a szent liturgia következik. Nyolc órakor reggeliznek, és ki-ki megy a dolgára: Ágota nővér és egyik társnője az otthon munkájában vesz részt, Tekla nővér a kegyszerboltot vezeti, Márta nővér a kegytemplomban teljesít szolgálatot. A többi nővér ha nem is "hivatalosan", ám annál hatékonyabban részt vesz az idős lakók gondozásában: elbeszélgetnek velük, meghallgatják őket. Hogy ez milyen sokat jelent, azt az otthon civil gondozónői is elismerő szóval emlegetik. Az ima és a munka váltakozik estig, azután már "csak" azok a teendők vannak hátra, amelyekre napközben nem jutott idő. De bármilyen későig húzódik is a munkanap, másnap reggel ötkor kezdődik a következő. Így telnek a mindennapok. "Várjuk a fiatalokat - mondja Ágota nővér - persze tudjuk, mindig a keveseké volt ez az út. A jövőben sem leszünk nagyon sokan. Ahányan vagyunk és ahogy csak tudjuk, igyekszünk betölteni a hivatásunkat, jól ellátni a vállalt feladatot, lelkes és hozzáértő civil munkatársainkkal együtt. Annak tudatában, hogy a gondozásnak, mint a szeretetnek, nincsen felső határa... Sosem mondhatjuk, hogy mindent megtettünk."
|
||||||
Új Ember:hetilap@ujember.hu
| ||||||