A puli

Eposzíró költő barátom és tüneményes orvos felesége lányai is belopták magukat szívünkbe. Egyiküket tanítom is, remélem, sokra viszi. A költőt gyakran látom, szatyrokkal fölszerelkezve hatalmas szőrű fehér pulijával bevásárolni indul, vagy a buszmegállónál szemlélődik, valamelyik lányát várva. Szeretem a kutyákat, de vasárnap majd elszédültem, amikor az ajtó előtt ott állt a doktornő, hóna alatt egy hatalmas pulikutyával. Hosszú volt a szőre, a színe koromfekete. Egy pillanatig arra gondoltam, mivel etetem majd, de változott a helyzet. Kiderült, hogy a hosszú szőrű jószág az unokáimé lesz. "Mit szól a mamájuk..."

Ám a puli nem mozdult. Figyelmesen szemlélődött új környezetében, de mentes maradt minden érzelemnyilvánítástól. A puli - játékkutya volt. Igaz, méretei tiszteletet parancsoltak. Az ágyamon őrködő Brumi eltörpült mellette, még a viharvert tigris is a kisunokájának látszott. Elhelyeztem a középső szobában, a fiam arra haladván halálra rémült a néma házőrző láttán.

- Nem - mondta nejem szigorúan - nem és nem!

- Mit nem?

- Ezt a kutyát nem viszem el a gyerekeknek. Rettegni fognak tőle.

Ebben maradtunk. A puli vigyázott a középső szobára. Később a sarokban jelöltük ki helyét, ott láthatatlan maradt, nem riogatta a vendégeket. Ott sem volt teljes biztonságban. Arra a hírre, hogy unokáink jönnek, az erkélyre akartuk száműzni, de esett az eső. Mégsem illik kitenni az időjárás viszontagságainak.

Aztán jött a telefon: Andrisnak hőemelkedése van, nincs kedve kimozdulni, közlekedni.

Mit tesz ilyenkor egy nagymama? Természetesen szétméri az ünnepi ebédet. Dobozok, üvegek, szütyők telítődtek, mert szegény gyerekek éhen halnak. A nagymama felkerekedett, szatyrok, ajándékok súlya alatt görnyedve. Mintha málhás szamarak lettek volna kettesben, Ágival.

- És a kutya?

- A kutyát nem viszem.

Rövid eszmecsere következett, s legnagyobb elképedésemre kivételesen nem hiába szóltam. A puli külön szatyorba került. "De visszahozom, mert félni fognak tőle!"

Ám a kis különítmény a fekete puli nélkül érkezett. Mint kiderült, Kata tüstént spárgát kötött a nyakába, hármasban húzták-vonták hatalmas nevetéssel.

Nem tudom, amikor iskolába és oviba mennek, hol posztol a fekete puli. De az biztos, hogy otthonra talált, ahol szeretik, becézik, bár a szőre nyilván hullani fog, és a szobai vándorutak koptatják őt magát is. Andrissal megbeszéltük telefonon, hogy a kutyus immár nélkülözhetetlen, legfeljebb az ügyeletéből hazatérő papát riogatja.

- No, és ezután is félsz majd a kutyáktól?

- Hááát. Tudod, nagypapa, olyan sok kutya kóborol erre. Szegényeket ott hagyják a gazdák, ők meg csak mennek, keresik, hátha megtalálják.

Egyszer talán elmondom Andrisnak, hogy mi is hasonlóképpen élünk. Keressük, keressük a gazdát. Csak az a különbség, hogy mi tudjuk, nem hagyott magunkra.

Rónay László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu