Az újszövetségi korszak legtöbb hagyományának gyökérzetét az ószövetségi Szentírásban találhatjuk meg. Az 1300 óta szokássá vált egyházi jubileumi évek alapjával is így vagyunk: az eredendő gondolatot Mózes 3. könyvének 25. Fejezete tartalmazza. A mózesi előírások lényege az, hogy minden 50. esztendőt az Istennel való szövetség újraélesztésének kell szentelni. Ám ha az Úrral fenntartott szövetségünket megújítjuk, akkor ennek kihatása kell legyen embertársi, közösségi kapcsolatainkra is. A vertikális és horizontális függőségek közt élő egyénnek így lesz alkalma arra, hogy újra megtalálja önmaga szerepét, és annak fontosságát Isten tervében.
Nyilván ilyen össztársadalmi méretű, mindenkire kiterjedő megújulást csak az úgynevezett teokráciában, Isten-királyságban lehet megvalósítani, ahol mindenki életének igazodását egy központi gondolat irányíthatja. Így hát az újszövetségi korszakban, főként az újpogányság megjelenésével átitatott Európában a jubileumi évek hangsúlya áttevődött az egyénre, pontosabban az egyéni buzgóságra. Még inkább: az egyéni szabadságra. Isten gyermekeinek olyatén szabadságáról van szó, melyben hangsúlyosan helyet kap a hitvallás és a misszió gondolata: az az eltökéltség, hogy miközben teljesebb szívvel igent mondok Istennel való együttműködésemre, aközben életpéldámmal beleviszem a világba az Evangélium világosságát és erejét.
Így kell tekintenünk a most megnyílt 2000. Jubileumi Szentévre is. Ha módunk van rá, vegyünk részt a római, a szentföldi, illetve a hazai ünnepi rendezvényeken. S ha ott vagyunk, fogjuk fel ezeket zarándoklatként: azon megszentelt helyekre utazunk el, ahol a múltban Isten és ember sorsfordító találkozásai zajlottak le. Az odamenetel és a részvétel alkalmat ad nekünk arra, hogy jobban behatoljunk az ott végbement misztériumokba, asszimiláljuk ezeket, vagyis engedjük magunkra Isten léttöblet-ajándékait, hogy ezek gazdagítsák és teljesebbé tegyék emberségünket.
Ám ha nincs módunk eljutni a jubileumi szentév ünnepeire, az ünneplés áldásaiban akkor is részesedhetünk. Akkor, ha lélekben nyitunk ajtót életünk konfliktusaira és problémáira. A zarándokok számára is csak akkor lesz gyümölcsöző az ünnepekre eljutás, ha ezt megteszik. Az otthon maradók pedig így társulhatnak hozzájuk: minden gondjukra és feladatukra Jézus, az ajtó által nyitnak rá. A korabeli világban meghökkentő lehetett Jézus absztrakt és mégis mindenki számára érthető tanítása: "Én vagyok az ajtó. Aki rajtam keresztül megy be, az üdvözül, ki-bejár és legelőre talál" (Jn 10,9), azaz igazi táplálékra.
Ha a most elkezdett 2000. évet ilyen isteni ajándékként fogadjuk el, amikor újra gondolhatjuk vertikális és horizontális kapcsolatainkat, akkor hónapokon keresztül életünk nem lesz más, mint ajtó-keresés. Jézus-keresés. S ha általa nyitunk rá problémáinkra, homályainkra, botorkálásainkra, kétségeinkre, végső soron rongyos emberségünkre, akkor biztosak lehetünk abban, hogy legalábbis nem rombolunk saját magunk és mások életében. Sőt éltető igazsághoz jutunk, mely nem csak megvilágosít, hanem meg is erősít bennünket. A mi fényünk és erőnk pedig másoknak is támpontul szolgálhat. Ha ilyen éber lelkülettel élünk e szentévben, akkor hozzájárulunk ahhoz, hogy Jézus Egyháza valóban a világ világossága legyen. És hogy a jóakaratúak rátaláljanak az üdvösség ajtajára, Jézus Krisztusra.
Tarjányi Zoltán