Akik nem adják fel...

Zenéjükkel is imádkoznak

Zenés áhítatra, imádságra szólt a meghívás február 19-ére a budapesti Szent Mihály-templomba. A feladó: a Nemadomfel együttes. A lelkes csapat már jó pár éve koncertezik szerte az országban, sokak örömére. Egyre népesebbé váló együttesük tagjai közt találjuk Lázár Krisztát, aki más művészetekben is kiemelkedő tehetség (ő festette a megjelent zenei albumuk borítóját is), Bődi Andrást, akinek csodálatos, képzett hangja van, és Zakál Zoltánt, aki egy videoklipben Révész Sándorral is énekelt már együtt. Az együttes tagjai még: Bakró Zsuzsanna, Benedek Árpád, Dely Géza, Kókai Bálint, Krisztián Mária, Mihályi Norbert, Szabó Boglárka, Szabó János, Szepesi Richárd és Szinai Tamás. Az együttes tagjainak létszáma ugyan változik, de zenei stílusuk, lelkes munkájuk mindig örömmel tölti el a közönséget. Utcai fellépések mellett játszott az együttes a Sziget Fesztiválon, a Művészetek Palotájában és az Állami Operaházban is.

Ez becsületére válna bármely más zenekarnak is. A Nemadomfel együttes esetében azonban ez még többet jelent, hiszen tagjai értelmileg akadályozottak. 2005-ben Álomturné címmel a Duna Televízió dokumentum-játékfilmet készített róluk, melyet a mozik is vetítettek. A több hazai és nemzetközi díjat is nyert filmet Szekeres Csaba rendezte.

Az együttes mellett egy alapítvány is működik NEM ADOM FEL néven, melynek célja, hogy a társadalom hátrányos helyzetű tagjai - például a fogyatékkal élők, a tanulásban akadályozottak, a szociálisan hátrányos helyzetűek - tudjanak abban hinni, hogy a társadalomnak igenis szüksége van az ő tehetségükre, és ha nem adják fel, képesek lehetnek ők is a sikerre, az értékteremtésre.

A templomi zenés áhítat előtt a Váci utcában találkoztam az együttes tagjaival és kísérőikkel. Szintetizátort, dobot, gitárt vittek a templomba, készítették a hangosítást, s közben érkezett a hallgatóság, helyesebben a zenés imádságra jövő hívők csoportja is. Farkas Miklós - aki segített eligazodnom az együttes történetében - Szepesi Richárdot, egy látássérült fiatalembert kísért be a templomba: Ricsi profi zenész, ő a billentyűs és számos fúvós hangszer megszólaltatója a zenekarban. Az érkezők legtöbbje a Down-alapítvány tagjainak sorából került ki, akik szüleikkel, testvéreikkel, barátaikkal érkeztek. Sokuk arcán, alkatán látszott, hogy a társadalomnak azon százalékához tartoznak, akikre a többség gyakran furcsán tekint - ugyanis Down-szindrómával születtek. Vidáman köszöntötték egymást, látszott, hogy barátságok szövik át a társaságot, s beszélgetve, mosolyogva foglalták el helyüket a padsorokban.

Énekesek léptek a mikrofonhoz, hogy modern, keresztény énekek révén szóljanak Istenhez, s szólítsák meg sorstársaikat is. Az első imádságok-dalok közt hangzott el ez a néhány sor is, amely különösen hitelesen szólalt meg éppen ezeknek a fiataloknak az ajkán: "Én pedig szüntelen remélek, egyre jobban dicsérlek, ajkam hirdeti a te igazságodat, hadd legyen most a dalom, jó illat oltárodon, nagyon szeretlek téged, Jézusom."

Aztán a gyorsabb ritmusú daloknál a padsorokban ülők is próbáltak ujjaikkal dobolni, s néha-néha énekelni is. Egyszer csak azt vettem észre, hogy magam is ezt teszem. Halkan, bizonytalanul, hiszen az együttes és a hallgatóság gyermeki mosolyához, őszinteségéhez, jókedvéhez képest az én arcomat a vélt gondok, a megszokott és ránk erőszakolt fegyelemnek nevezett hazugságok sora már olyan keretek közé szorította, hogy ritkán mer természetes lenni, még egy templomi imádság során is. El is gondolkodtam: az én arcom, az én életem a "normális"? A társadalom vélt vagy valós érdekeire hivatkozva valóban mindig uralkodnom kell magamon? Ritkán van maradéktalanul a számon, ami a szívemen...

Ez már akkor jutott eszembe, amikor a zenekar tagjai néhány rövidebb-hosszabb fohászt fogalmaztak meg. Volt, aki hálát adott Istennek azért, hogy zenélhetett ezen a napon, volt, aki alig érthetően, számunkra vontatottan további egészséget kért magának és a jelenlevőknek. Volt, akinek nem is értettem a szavát, de Isten biztosan hallotta. Talán a zenekar léte is Isten útján jár, az ő céljainak elérése felé vezet. Hiszen az akadozó szavak, a néha érthetetlen imák ellenére a zenészek gyönyörű hangon, érthetően, a hangszereket ügyesen kezelve segítettek imáikkal minket, többieket imádkozni, hogy közelebb kerüljünk az igazán fontos dolgokhoz. Képességeiket kibontakoztatva, Istent segítségül híva téríthettek, misszionálhattak, hitelesen, minden energiájukat, tudásukat beleadva.

Hazafelé a buszon figyeltem a fáradt, megsavanyodott, önuralomra kényszeredett arcokat. Reméltem, hogy látok valakit, aki ott volt a templomban. De nem. Ők nehezen szállnak buszra, mozgásuk korlátozott, talán néha gúny vagy otromba viccelődés tárgyai. Szüleikre, testvéreikre és szűk baráti körükre vannak utalva. - Éppen ezeknek az előítéleteknek a ledöntésén fáradozik alapítványuk. Idei legnagyobb tervük, hogy november 14-én, a Sportarénában - hazai sztárok részvételével - rendhagyó jótékonysági koncerten lépjen fel a Nemadomfel együttes. A bevételt azonban nem maguknak, hanem a dévai ferences árvaház lakóinak gyűjtik. Segíteni akarnak - másokon.

Bókay László

Minden hónap harmadik keddjén délután 1/2 6-tól Nemadomfel zenés imádság van a budapesti Szent Mihály-templomban. A következő március 18-án, nagyhéten lesz.

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu