Nem mindenhol félénkek

Életemben az első üstökös récét 1965 szeptemberében láttam. A Német Madártani Társaság Konstanzban tartott ülésén vettem részt, és a hivatalos kirándulás fénypontja a Bodeni-tavon tett hajóút volt. Tucatnyi üstökös récét láttunk, de csak nagyon messziről, és hiába próbáltunk közelebb kerülni hozzájuk, elrepültek. Csak a hajóút vége felé könyörült meg rajtunk egy kis csapat. Átszálltak felettünk, és így közelebbről megcsodálhattuk élénkpiros csőrüket, de ősz lévén az egyébként tarka gácsérok egyszerű nyugalmi ruhájukat viselték.

Akkoriban az üstökös réce még ritkaságnak számított Magyarországon, legfeljebb egy-egy kóborló példány vetődött hozzánk. Jó tíz évvel később, 1977. március 25-én azonban rám mosolygott a szerencse. A Dinnyés közelében lévő halastavaknál jártam. Zöldelltek a fűzfák, énekeltek a fülemülesitkék, és a langyos napsugarak már előcsalogatták az első vízisiklókat. Egy öreg fűz törzse mellől távcsővel pásztáztam a vizet, amikor egy csapat tőkés és böjti réce mögött legnagyobb örömömre két üstökös récét pillantottam meg. A gácsér díszes nászruhájában pompázott, rókavörös fejével, fekete begyével és fehér oldalával nagyszerű látványt nyújtott. Be akartam lopni őket, hogy közelebbről, még jobban megnézhessem az idehaza még soha nem látott madarakat, de a két récét nem sikerült becsapnom. Hiába lopóztam a nádfal mellett, észrevettek, és nyomban elrepültek. Az 1980-as években aztán ez a szép madár terjeszkedni kezdett nyugat felől. Először a Nyugat-Dunántúlon költött, majd megtelepedett a Velencei-tónál és más dunántúli tavaknál is. A Dunától keletre egyelőre csak kóborló példányok mutatkoznak. Ha ma látogatok a Velencei-tóhoz, már megszokott látványt nyújtanak az üstökös récék: ami a költőpárok számát illeti, még a tőkés récével is felveszik a versenyt.

Idén tavasszal néhány napot a svájci Neuchatelben töltöttem. Ottani unokáim közül ketten elsőáldozók voltak, és erre a szép alkalomra utaztunk ki. A sok virággal ékes, tiszta utcákat járva, a várossal azonos nevű nagy tó vitorláskikötőjénél meglepetéssel láttam a part közelében tőkés récék és szárcsák társaságában úszkáló üstökös récéket. A partról gyerekek etették őket. A madarak teljesen szelídek voltak, és ha az egyik kislány vagy kisfiú nagyon kitartóan nyújtotta feléjük a kenyérdarabkát, finom csőrmozdulattal az ujjai közül is elvették. Ahogy láttam, a város lakóinak, főleg a kisgyerekes anyukáknak napi foglalatosságához tartozik a kikötőben tanyázó madarak etetése. Az apróságok kacagtak és lelkesen tapsoltak, amikor két kacsa összeveszett a vízbe dobott kenyérdarabkán, és a vesztest nyomban újabb falattal kárpótolták. A madarak tökéletes biztonságban érezték magukat, néhányan még a partra is kitotyogtak egy kis "potya" reményében.

Azon persze lehet vitatkozni, hogy érdemes-e, szabad-e áprilisban madarakat etetni, az azonban biztos, hogy amit a tóparton láttam, feltétlenül madárszeretetről árulkodik. Bizonyították ezt maguk a madarak is. Azok a gyerekek pedig, akik ott etették őket, biztosan nem feledkeznek meg róluk a későbbiekben sem. És talán ez a legfontosabb.

Kép és szöveg: Schmidt Egon

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu