Stanislaw Lem

"Valóságos" elmélkedés

A mai újságban olvasom, hogy a Nagy Testvér című televíziós valóságshow következő lengyelországi versengésére százhúszezren jelentkeztek, férfiak és nők vegyesen. Ugyanakkor egyik folyóiratunk legfrissebb száma közzétette egy Lengyelországban élő honfitársam és az ő Egyesült Államokba kivándorolt ismerőse levélváltását.

Az amerikai levélből világosan kiderül, hogy az ottani társadalomról is elmondható: bizonyos rétegek önző és különcködő módon élnek, mindennapos a neveletlenség, a műveletlenség, a vallásos érzület teljes hiánya. Olvasom, és lelkemben egy csepp reményt ébreszt a gondolat, hogy az értékek komor körhintáján ülő, lelki értelemben elszegényedő társadalmi elit képe (akár a szétkergetett utcai tüntetőké) talán csak a tengerentúli levélíró képzeletében létezik. Ám e halvány reményemet is tompítja a tény, hogy az illető lengyelországi úr válaszlevelében kijelenti: hazánk valóságshow-jának minden egyes résztvevőjét "delíriumban tántorgó madárijesztőnek" látja.

Valójában senki sem tudja biztosan, mi a gyakorlati teendő a mi különös társadalmunkkal, amelyet egyszerre jellemez az ikonok tiszteletének hatalmas ereje, az egybeforrasztó internetes "chatelés" és a mindent legyaluló elbutulás. Mi a teendő e társadalommal, amely egy időben találja magát a költségvetési tartalék peremén és a nem csekély magánvagyon közepén - és mindezek miatt oly hallatlanul különbözik az ifjúkori emlékeimben élő hazai társadalomtól, hogy valójában hihetetlennek is tűnik, miként alakulhatott át néhány röpke évtized alatt ilyen példátlan mértékben. Különféle tudós emberek terjedelmes, minden részletre kiterjedő tanulmányokban elénk tárják a dolgok jelen állapotát, pszichológiai és szociológiai szempontok alapján. E kánonként zengő tanulmányok olvasójának egy-egy pillanatra viszont az a furcsa érzése támad, hogy mindez lidérces álom - amit a régről ismert valóság helyébe pingáltak elé gyors ecsetvonásokkal.

Másképpen fogalmazva: valóságosabban meglelhetem a hazámat, ha álmomban felidézem gimnazista éveim egy-egy pillanatát. Igazság szerint gyakran ébredek nosztalgikus vágyódással az egykori ország után, amelyben rozoga körhinták voltak és derűs kisvárosok, s a föld itt-ott picinykét remegett. Mostanság minden olyannak tűnik, mint egy átlagos államban: van kormány, vannak városok, utak, folyók, csillogó-villogó autók, újdonsült milliomosok levelei, köztisztviselők számtalan változatban, bankárok, tolvajok, rendőrség - ám valahogy mindez vacakul rímel a szokványos életről alkotott elképzelésekkel. Vannak valamiféle viharok, köztük politikaiak is; van karrier, szegénység, különféle kulturális peremvidékek, az újságok hihetetlen híreket szállítanak. Vannak előadásoknak csúfolt látványosságok, meg filmek, amiket kínkeserves eladni a nyugatiaknak; az ifjúsági irodalom ócska, hiszen szándékosan igénytelen és modernkedő. Szüntelenül folyik nemzeti értékeink rablása; a rendőrség tigrisre vadászik, ám egy állatorvost terít le (Lengyelországban három éve megtörtént, nagy port felvert eset - a magyar rendőrség éppen e napokban a Mecsekben vadászik egy kóbor tigrisre. Zs. G.), és még milliónyi tömör és lényeges értesülés figyelmeztet, mennyire értelmetlen a hivatalos szervekhez fordulnunk védelemért. Mindent egybevetve (ha egyáltalán lehetünk olyan pimaszok, hogy egyetlen szóval jellemezzük a mai helyzetet), nagy katyvaszban élünk. Ez szörnyen emlékeztet jelentős költőnk, Konstanty Ildefons Gałczynski egyik ismert versének utolsó strófájára, amelyben szellemesen állítja szembe a filléres makrélát a gazdagok étkének számító másik hallal:

Paradicsomos makréla, paradicsomos makréla!

(paradicsomos makréla, makréla)

Lengyelhont akartátok, hát most megkaptátok!

(paradicsomos makréla - pisztráng)

Ez az egész zavaros, zsíros kotyvalék meglehetősen nehezen emészthető, kiváltképp, hogy nagy adagokban tömködik belénk. És e percben is, amikor ezt írom, hosszú hirdetéseket pillantok meg az újságban: számtalan párt választások előtti közleményeit, pártokét, amelyeknek valódi program helyett csupán üres jelszavaik vannak...

Végső soron az is lehet, hogy mindez csupán az én öreguras zsémbeskedésem, és már képtelen vagyok tényszerűen figyelni a történéseket. E gondolat kétségtelenül megnyugtat egy rövid időre - ugyanakkor kristálytisztán érzem, hogy egész egyszerűen alkalmatlan vagyok a mi kis politikai panoptikumunkat nyugodtan, jólfésülten bámuló néző szerepére. A nemrégiben letűnt korszak számtalan viszontagsága után úgymond visszanyertük a szabadságunkat, ám teljesen elveszítettük az ártatlanságunkat. Így múlik el a világ dicsősége - sic transit gloria mundi.

(Zsille Gábor fordítása)

(A szerző krakkói író, publicista, többek között Solaris című műve révén a sci-fi irodalom élő klasszikusa.)

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu