 |
 |
 |
 |
2004.07.04
|
Megjelent
a Família júliusi száma! |
 |
|
 |
|
|
|
|
|
|
|
|
||||||
|
|
|
Van remény? Márianosztrán, beszélő-napon
Márianosztra - csaknem hét évszázados viharos története ellenére (vagy éppen azért?) - még mindig mint búcsújáró hely él a köztudatban, s csak kevesen vannak, akiknek ez a név kizárólag az ottani börtönt juttatja eszébe. A pálos rend 1352-ben alapított kolostora II. Józsefnek a "haszontalan" (értsd: a társadalom számára gyakorlati hasznot nem hozó) szerzetesrendeket feloszlató rendelete után jó ideig üresen állt, majd először 1858-tól női, később 1950-től férfi fegyházként működött, illetve működik a mai napig. 1989-től ismét a pálosok látják el a kegyhely lelki szolgálatát, s fogadják a Magyarok Nagyasszonya tiszteletére emelt bazilikába érkező zarándokokat. Illetve nem csak a zarándokokat!
Az egyik napsütéses szombaton szokatlanul nagy volt az autóforgalom, a falu "főtere" is (itt van a söröző és az élelmiszerbolt) tele emberekkel, mintha piaci nap lenne. A börtön előtt már csak a távolabbi, napsütötte parkolóban tudtam beállni két kocsi közé. Az egyikből vagy nyolcan szálltak ki, köztük három-négy ünneplőbe öltöztetett kisgyerek, a másikban csak ketten ültek: egy feltűnően csinos cigánylány és egy fekete garbót viselő, életerős fiatalember - a férfi karja, nyaka és füle teleaggatva vastag arany ékszerekkel. Kiszálltam, bezártam a kocsim ajtaját, de mielőtt elindultam volna fel a lépcsőn, a templomhoz - szokásom ellenére - újra benéztem az autó műszerfalára, hogy valóban bekapcsoltam-e a riasztót.
A templom udvara egyúttal a börtön előtere is: a díszes barokk kapun belépve szemben a berácsozott ablakú börtönépület - előtte rabszállító autók; jobbra a kegytemplom teret uraló homlokzata és a rózsafüzérekkel feldíszített Mária-szobor, balra meg a lejárat a beszélőre érkezők számára. A legtöbben azonnal erre vették útjukat, hiszen - mint később megtudtam - ide is időpontot kell kérni, így jobb minél előbb feliratkozni. A várakozók közt elhaladva hallom: "Kinyírom, ha kiszabadul!" Odanézek: egy csupa izom férfi gesztikulál hevesen.
Benn a templomban áhítatos csend. Díszes barokk oltár, felette szentek (Remete Szent Pál, Szent Ágoston, stb.) koszorújában a híres Mária-kegykép, üvegablakokon átszűrődő sejtelmes napfény, a padokban tíz-tizenkét elmélyült imádkozó. Minden "kellék" együtt, hogy az ember a "való világ" kontrasztjaként a transzcendencia szigetén érezze magát. Valóban két különálló világ ez? Odakünn a bűnösök, itt bent pedig a makulátlan, jámbor imádkozók? S ekkor kezdem nézni a térdeplők arcát. Egyértelmű: nem zarándokok ők, de nem is turisták. Az előbbiek kéz- és testtartása valahogy szabályosabb, kimértebb, fegyelmezettebb, az utóbbiaknak pedig elég belépéskor egy kényszeredett "fél"-térdhajtás és egy kötelességszerűen gyorsan elmondott miatyánk. Nem, az arcukat kezükbe temető, hosszasan itt térdeplő emberek imája más, itt ők most láthatóan nagyon sokat kérnek, nem csak az "odabent lévők", de a maguk számára is: szabadulást - s nem csak a börtönből. Nagy volt a kísértés, hogy lefényképezzem őket, hiszen amit ezekről az arcokról ilyenkor le lehet olvasni, azt szavakkal visszaadni nem lehet - de nem tettem. A lélek, ha akar, amúgy is kitárulkozik, ezt bizonyítja az a sok-sok beírás, mely a bejárathoz kitett "vendégkönyv" lapjain olvasható. Egyházunk igazi kincsestárát képezik ezek a lapok, a néha talán ügyetlenül, keresetlen, őszinte szavakkal megfogalmazott vallomások. Jeléül annak, hogy az ember igenis jóra van teremtve, igenis él benne a jobbra, szebbre, igazabbra törekvés vágya. Igenis bízik Valakiben, és kész megtérni s Neki hálát adni! A templomból kifelé menve tekintetem a bal oldali mellékkápolnában lévő gyóntatószékre, benne az oda betérni vágyókra váró fehér reverendás pálos atyára esett, mire a félelem és szkepticizmus, amely a faluba érkezéskor tapasztaltak hatására bennem eluralkodott, mintha megszűnt, legalábbis csökkent volna. S mintha erősödött volna bennem a bizonyosság: mégis van remény! Szende Ákos
|
|
|
|
|
||||||
Új Ember:hetilap@ujember.hu
| ||||||
