Otthon - iskola - templom - futballpálya

Beszélgetés Grosics Gyulával

A híres-neves aranycsapat kapusa, a "fekete párduc" kiemelkedő alakja a magyar sporttörténetnek. Az idei labdarúgó Európa-bajnokság és az ötven éve elveszített világbajnokság alkalmával életútját idézi fel a kitűnő sportember - aki kamasz fiúként még papnak készült...

- A kis bányászvárosban az iskola és a lakásunk között volt a futballpálya. Ez a három pont határozta meg az életemet. Tanítás után bementünk a pályára, ahol volt egy rész, amelyet szabadon lehetett használni. Ott még lejátszottunk egy-két meccset, utána hazamentünk, megcsináltam másnapra a leckét, aztán vissza a pályára, ahol a Dorog focistái edzettek. Miután édesapám nagy drukkere volt a csapatnak, minden hazai bajnoki mérkőzésen ott voltunk, nélkülünk talán el sem kezdték volna... A család, az otthoni légkör és az iskola mellett fontos lett a sport is, a labdarúgás is, hiszen majdnem minden héten sor került iskolamérkőzésekre. Ezeken én is rendszeresen szerepeltem, de nem a kapuban, hanem a mezőnyben. Már akkor, gyerekfejjel rájöttem, hogy ebben a szép játékban a legnépszerűbb feladat gólt rúgni, és a legnépszerűtlenebb gólt kapni. Egyáltalán nem lelkesedtem tehát, amikor hátraszorultam a kapuba. Akkoriban - tulajdonképpen édesanyám akaratából - én nem futballistának, hanem katolikus papnak készültem. Miután édesanyám egyéves súlyos betegségből meggyógyult, akkor határozta el, hogy papot nevel a fiából. Majdnem mindennap templomba mentünk, és már kisgyerekkoromban ministráltam.

Vonzotta a papi hivatás?

- Vergődtem inkább: elfogadtam a szülői akaratot, de a sporttal nem tudtam volna szakítani. Márpedig ha beiratkozom az esztergomi kisszemináriumba, az kizárta volna az aktív labdarúgást. Az élet azonban valamilyen előre megírt forgatókönyv alapján eldöntötte ezt a dilemmát az életemben. Egy vasárnap délelőtt, a nagymise előtt kimentem a reggeli órákban a pályához. A felnőtt csapat éppen vidékre indult, és akkor derült ki, hogy a két kapus közül, akik mindketten katonaidejüket töltötték éppen, egyiket sem engedték el a szolgálati helyéről. A csapat első számú kapusát Pappnak hívták. Fél óra tanácstalan várakozás után az egyik játékos ezt mondta az edzőnek: "Mester, ha nincs pap, jó lesz a ministráns is." Akkor még nem tudatosodott bennem, hogy a ministráns tulajdonképpen én vagyok, meg hogy engem azért vinnének el, mert játszanom kell a felnőtt csapatban. Az edző félrehívott, és a vállamra tette a kezét: "Kisfiam, ne ijedj meg, ma te fogsz védeni a csapatban." Éjjel tizenegy körül értem haza, édesapám a kertajtóban várt már, és megkérdezte, hol voltam. Mondtam, hogy Komáromban. "És ki engedett el?" - és kaptam egy óriási pofont. Szerencsétlenségemre ezek után megkérdezte, hogy "mit csináltál te Komáromban?" Nagy büszkén válaszoltam, hogy játszottam a felnőtt csapatban. "Még hazudsz is?", és kaptam még egy nagy pofont.

Dorog kisváros, hamar terjednek a hírek, és másnap már mindenki tudta, hogy egy tizennégy és fél éves gyerek védett az NB II-es felnőtt csapatban. Édesapám is hallotta a munkahelyén ezeket a híreket, és mondanom sem kell, hogy nagyon büszke volt, jött haza délután, "hát tudod, kisfiam, feltételezni sem mertem volna, hogy tényleg játszottál a csapatban..." Így kezdődött.

Hogyan lehet egy vidéki kisváros csapatából az NB I-be bekerülni?

- Elég sokáig játszottam a Dorogban, pedig több nagy csapat is le akart igazolni, köztük a Vasas is, amely aztán a magas lelépési díj hallatán visszalépett az ötlettől. 1947-ben a MATEOSZ nevű egyesülethez kerültem. Néhány évvel később ez a csapat megszűnt, engem pedig behívtak katonának. Később megkerestek a Honvédelmi Minisztériumtól: egy átigazolási ívvel meg egy vezénylőlappal, utóbbi azt jelentette volna, hogy leküldenek egy határ menti faluba katonának. Természetesen az átigazolást választottam, így kerültem a Budapesti Honvédhoz. 1954 novemberében, az elvesztett világbajnoki döntő után kémkedés gyanújával ÁVH-s eljárás indult ellenem. (Később vigaszképpen hozzátette a honvédelmi miniszter, hogy ezért mást már rég felakasztottak volna...) Az ÁVH rendszeresen bevitt a Jászai Mari térre, meglehetősen kellemetlen kihallgatásokon estem keresztül, ráadásul három kémtárgyaláson is részt kellett vennem. Tizenhárom hónapos eljárás után igazoltak le Tatabányára. Tizenöt hónap után először ott beszéltek velem emberi módon, ott éreztem meg közvetlenül az emberek szeretetét. Ez a tatabányai néhány esztendő vitt engem vissza a labdarúgásba.

1947. augusztus 20-án játszottam először a válogatottban, aztán folyamatosan tagja voltam a csapatnak, leszámítva az 1955-56-os éveket. Ezalatt huszonegy mérkőzést kellett kihagynom.

A chilei világbajnokság (1962) után - talán egy kicsit elhamarkodottan - lemondtam a válogatottságot, majd Tatabányán befejeztem az aktív labdarúgást. Néhány évet edzősködtem, de beláttam, hogy a szakmai vezetés Magyarországon nem sok jónak néz elébe. Két év kuvaiti edzősködés után a Volán SC elnöke lettem, és tizennyolc évig foglalkoztam ezzel. Nagyon sok konfliktusom volt a szakmai vezetéssel, elsősorban a politikai meggyőződésem, a hitem miatt, mert abból nem csináltam titkot.

Nemsokára az 1954-es berni világbajnoki döntő ötvenéves évfordulóját köszönthetjük. A minden várakozás ellenére elveszített meccsről azóta film is készült, amelyet Ön már látott. Hogy tetszett a film, és milyen emlékeket őriz a meccsről?

- Ez a téma nap mint nap felvetődik, bárhol vagyok az országban és a világban. Akkor mindenki azt várta tőlünk, hogy megnyerjük a világbajnokságot. Az előző világbajnokság két döntős csapatát vertük meg a döntő előtt, a brazilokat és Uruguayt, és az a két meccs nagyon sokat kivett a csapatból. A német válogatottról szinte semmit sem tudtunk, csak azt, hogy a csoportmeccsek során 8-3-ra legyőztük őket. A mérkőzésre virradó éjszaka, vasárnap hajnalban három óra felé kerültünk ágyba, mert a szálloda előtt népünnepélyt tartottak azon az éjszakán. Ennek következtében nem tudtuk magunkat kipihenni, felborult a másnapi program, ráadásul egész nap zuhogott az eső. A döntőben pedig egy "másik" német válogatott szerepelt: öt új, jobb játékos került be a csapatba. De véleményem szerint a legnagyobb baj az volt, hogy a kilencedik percben már 2-0-ra vezettünk. Mi nem ismertük a német labdarúgást, de azóta tudjuk, és ez akkor is így volt, hogy ők kimennek a pályára, és az eredménytől függetlenül az első perctől az utolsóig hajtanak. Mi tulajdonképpen a saját bőrünkön tapasztaltuk meg a német labdarúgás erényeit, és egy teljesen váratlan vereséget szenvedtünk, ami véget vetett egy négy és fél éves veretlenségi sorozatnak. Magyarországon ez a vereség óriási csalódást okozott. Még aznap este több százezer ember ment ki az utcára tüntetni, először a vereség miatt, majd néhány óra múlva egy nyílt tüntetés szerveződött a rendszer ellen.

A Berni csoda című film Németországban nyilván óriási népszerűségnek örvend. Tipikusan német szemszögből ítéli meg ezeket az eseményeket. Személy szerint csak akkor tetszett volna ez a film, ha mi nyertük volna meg ezt a világbajnokságot.

Mohay Bence

Fotó: Rónaszéki Álmos

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu