Ki fizeti a gazdagok számláit?

Erkölcs és nemzetközi gazdaság

A közelmúltban eltávozott az élők sorából Ronald Reagan, a XX. század egyik legnépszerűbb amerikai elnöke. Sikerének egyik titka volt, hogy valamiképpen az amerikai átlagembert testesítette meg. A másik, hogy elnökjelöltsége idején kifogott egy számára kedvező szellemi áramlatot, amelyet lelkesen tudott támogatni. Ez az állam szerepvállalásának visszaszorítása volt.

Élénk ellenszenv élt benne a kommunizmussal szemben, és hatalomra jutásakor meghirdette a Gonosz Birodalma elleni harcot. Ma már látható: az általa kezdeményezett fegyverkezési verseny roppantotta meg a Szovjetuniót, s vezetett el a kommunizmus bukásához. Ebből a szempontból tehát rendkívül sikeresnek tekinthetjük a tevékenységét. De sikeres volt elnöksége abból a szempontból is, hogy lendületet adott a recesszióval küszködő amerikai gazdaságnak, sőt, valamennyi versenytársa fölé emelte azt. Olyan előnyhöz juttatta, amelyet szinte lehetetlen behozni.

Pénzügyi politikája csillagászati magasságba emelte a kamatokat, ezzel segített letörni az inflációt. Adókat is csökkentett, hogy a magángazdaságnak nagyobb tere és kevesebb terhe legyen - ez nagyban egybevágott az uralkodó közgazdasági elméletek változásával. (Később ezt vissza kellett vonni, mert túlzott reményeket fűztek hozzá, ugyanakkor nem élénkítette annyira a gazdaságot, hogy a költségvetés jövedelemkiesése automatikusan pótlódjék.)

Az állam beavatkozásának visszaszorítását az elmélet éppen ekkor kezdte szorgalmazni, mondván, hogy a keynesi konjunktúraszabályozás hatástalan, sőt káros következményekhez vezet (infláció, stagnálás). Meg is alkották e helyzetre a műszót: stagfláció. Ennek gyógyszere a szabadpiaci tevékenység feltételeinek visszaállítása, a szabályozások lazítása, a liberalizáció. A fellendülésben azonban oroszlánrésze volt a csillagháborús kiadások szétterjedő hatásának. Ez azonban nem ment ingyen. A reagani politika csak hatalmas költségvetési deficit árán volt megvalósítható. Elnöksége alatt az államadósság megháromszorozódott, csaknem 3000 milliárd dollárt ért el.

Kérdezhetjük, hogy miért baj ez?

Először is, az eladósodással megvalósított fejlődés a jövő számlájára történik. (És itt jelentkezik a gazdaság és az erkölcs viszonya.) Az amerikai gazdaság egésze kölcsönvett időbenél, hiszen minden piaci szereplő eladósodott. Ez zárt gazdaságban nem lenne lehetséges, hiszen valakinek finanszíroznia kell az adósságokat. Ez a "valaki"az újabb keletű adósságoknál egyértelműen a külföld lehet. Ráadásul itt egymásra találnak az érdekek: sok dollártulajdonos van, aki befektetési lehetőséget keres. A pénzügyi befektető nemcsak részvényekbe, tulajdonrészekbe fektet, adósságpapírokba is. Az a fontos, hogy biztonságos, stabil árfolyamú értékpapírról legyen szó, legalábbis ne legyen várható árfolyamcsökkenés. Ennek az elvárásnak a megbízható adós, az Egyesült Államok kormánya kitűnően megfelel.

Az a furcsa, kissé abszurd helyzet állt elő, hogy a világ legfejlettebb országa a világ legeladósodottabb országa. Míg más eladósodott országok küszködnek az adósságszolgálat teljesítésével - hiszen nekik először el kell valamit adni, hogy devizát termeljenek ki -, az Egyesült Államoknak ez hazai valutában bármikor teljesíthető. Robert Triffin, a híres belga közgazdász már a nyolcvanas évek végén botrányosnak nevezte a nemzetközi pénzügyek helyzetét. A szegény fejlődő országokból áramlik a tőke a világ leggazdagabb országába. Azt mondta, olyan a kép, mintha a halálos beteg adna vérátömlesztést az olimpikonnak.

Azon is érdemes elgondolkodni, hogy honnan is ered az a nagy dollárbőség a nemzetközi piacokon, amely most visszajön finanszírozni az amerikai költségvetés hiányát? Onnan, hogy a világháború utáni huszonöt évben az USA valutája volt a világvaluta. Vásárlásaiért, a kapott szolgáltatásokért dollárral fizetett, ami az ország rövid lejáratú adósságát jelenti, ha külföldi kézben van. A sok dollár nem áramlott vissza az USA-ba, hanem egymás között forgott - ezek voltak az úgynevezett euro-dollárok. Az USA áruihoz hasonló minőséget ugyanis már sokan tudtak gyártani, a piac drága volt a potenciális vevők jó része számára. A helyzetet egy paradoxonnal jellemezhetjük: Amerika tehát azért tud eladósodni, mert már el van adósodva. Azonnal esedékes adósságát kissé hosszabb lejáratúra cseréli - ezt jelenti, hogy dollárjain a befektetők állampapírt vesznek.

Míg a második világháború után legalább azt láttuk, hogy a Marshall-segéllyel Amerika egy szerény hányadát a nála felhalmozódó követeléseknek - melyekre háborús szállításaival tett szert - bár nem teljesen érdek nélkül, de visszacsurgatta partnereihez, segítve gazdaságuk helyreállítását, az utóbbi két évtizedben csak a gyilkos versenyt tapasztalhatjuk. Igaz ugyan, hogy a technikai haladás szétterjedése a világon végső soron visszavezethető az amerikaiak tevékenységére, s ezt nem lehet alábecsülni, mégis úgy tűnik, nagyon egyoldalú az előnyök megoszlása. A szorító versenyt tapasztalják a nyugat-európai versenytársak is, de az eladósodott felzárkózók - s különösen a negyedik világ stagnáló gazdaságai - egyértelműen a rövidebbet húzzák. Az Amerikában a nyolcvanas évek elején megemelkedett kamatok kiterjedtek a nemzetközi pénzpiacokra is, és ebbe sok eladósodott ország - köztük hazánk is - belerokkant. Nem csupán a reagani bölcs politizálásnak köszönhető az amerikai siker. Még csak nem is valamennyi USA-polgár érdeme, hanem mi is részesei vagyunk - közvetetten - az amerikai eredményeknek. Mi, vagyis a világ többi régiója.

Nem lenne erkölcsileg helytálló, ha valaki azt mondaná: "Kövessétek ezt a példát, és megoldódnak majd a problémáitok!" Ezt a példát ugyanis nem lehet követni. Sajátos körülmények közepette alakult ki, mi pedig - a világ többi része - nem vagyunk abban a szerencsés helyzetben, hogy megismételhetnénk az általuk járt utat. Nem várhatunk a földönkívüliek finanszírozására...

Az európai modell a fegyelmezett egyensúly melletti reformok útja. Ez bizony nagyon nehéz, különösen, ha a társadalommal a feltételek nehezedését kell elfogadtatni. Etikailag egyetlen jó megoldás létezik: nagyobb kooperáció és harmonizáció a világ fejlett országainak gazdaságpolitikája között. De nem erőpozícióból, hanem a kölcsönös engedmények alapján. Biztos, hogy ez nem puszta idealizmus. Hosszú távon mindenki érdeke ezt követeli. Még Amerikáé is.

Botos Katalin

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu