Meditatívan

Reggel fél hatkor ébredt, és mert az ébredés már teljes tudatosságú, tiszta fejjel történt jelenlét volt, nem akart tovább feküdni. Felkelt és a nappali félhomályában üldögélt. Zenét hallgatott, és nézte a gyertya pislantás fényeit. Erkel Ünnepi nyitányát játszották a Bartókon.

Kereste az ünnepet magában. Az ünnepnek azt a csodálatos, áttetsző, puha-selymes szövedékét, amelyet a tisztasága ad. De hol volt már az a tisztaság! Éles vonallal határolódott el benne azelőtt volt élete, melyben ú.n. történetnélküli embernek mondta magát. Nem mintha a történetek nem zajlottak volna körülötte, de Jézus kinyilatkoztatását, hogy semmi kívülről meg nem fertőzheti az embert, csak ami belülről jön, ösztönösen nagyon is őrizte magában. Aztán hogy-hogy nem, a történetek elkezdték megfertőzni. Ezt a pillanatot igyekezett tetten érni, megpróbálta visszafejteni élete szövetének szálait, az elhibázott csomót kereste.

Átkozott-áldott csomók-köttetések! - sóhajtott.

Az élet pókhálójának öszszevissza-szálai! A pók legalább mestere és művésze élettere elkészítésének! Mi, emberek azonban mindenféle mesterséget űzünk, különféle művészetek számtalan megjelenési formáját találjuk ki és valósítjuk meg, csakhogy magunk és másokat ki-beteljesítsünk, ám életvezetésünknek, emberségünknek, életterünk építésének aligha vagyunk mesterei. Művészei meg éppen nem!

Aztán pedig eszébe jutott, hogy mit is akar ő valójában. Élete zenitjén túl nincs semmije: se társa, se egzisztenciája, se otthona. A múlt mintha csak egy platoni idea lenne, úgy tűnik fel számára. Eszméi, melyekhez ragaszkodott, ócska mesekönyv leporellós kirakói: szerelemről, munkáról, barátságról, családról, mind-mind összeszaggatva, és semmi kedve megragasztgatni őket. Márai gondolatai továbbsegítették az elhibázott csomó megtalálásában.

"Az a mohó vágy, mely minduntalan munkált bennem, hogy megváltoztassam a világot, mára már szégyenérzetté vált. Már nem akarom megváltoztatni a világot. Nem értem!" Rendre elhitettem magammal, hogy az emberek galádsága nem ér el hozzám. Hogyan is? Felidéztem önmagamban mindazt a szépet és jót, amellyel Isten elhalmozott. Emlékeztem mindarra a csodára, mellyel a külső világot Isten felruházta, amely bennem is lakozik. Így lett nagyon kicsi számomra az a gyalázat, gonoszság, rosszindulat, sunyiság, hazugság, érdek, mellyel az emberek nagy része éli az életét: mindig a másik ember ellenére, és nem azzal egyetértésben.

Bár kisebb lett volna a fájdalom ezzel párhuzamosan! - De a fájdalmat még hatványozottabban megéltem egy-egy ilyen negatív történés kapcsán a csalódás, veszteség, kételkedés sötétjében: mert nem voltam felkészülve valahogyan soha az emberi rosszindulatra, hanem a rádöbbenés volt nagyobb!

Negyven éven túl kezdte látni, miközben neki az élet maga, és benne minden ember, akivel kapcsolatba került, minden helyzet szentnek számított - az emberek legtöbbje nem is értette, mit akart, illetve nem is létezett szentség az életében. A felismerés úgy hatott rá, mint aki akkor veszítette el a szüzességét, ráadásul a legtisztátalanabb módon: megerőszakolta az élet. Úgyhogy túl a sokkon végtelenül szkeptikussá vált. Nem azért, mert nem hitt semmiben, hanem mert tudta, mint József börtönőre, hogy az életben minden, még annak ellenkezője is lehetséges.

Egyedül a hit tartotta fenn. Az a közeledés: a fájdalmakon, szenvedéseken és kríziseken át, amely mégis az élet szeretetére, megbecsülésére, óvására tanította. Hálás volt ezért. Hálás mindazért, amit kapott, és mindazért, amit nem kapott. Isten őt így terelgette.

Lesz még ideje örömöknek! - vigasztalta magát. Aztán pontosított.

Illetve most is van ideje, örülni mindig itt van az ideje, mert amit megszereztem magamban, azt őrzöm és nem engedem senkinek szétrombolni, sőt, újabb és újabb örömöket fedezek fel ebben a nagyon nehezen élhető életben!

Makkai-Kiss Nóra

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu