"Veszélyes" film Széchenyi Istvánról

Beszélgetés Eperjes Károllyal

Hídember címmel mutatták be a Széchenyi István életéről készült nagyszerű filmalkotást, amelyben a reformkor kiemelkedő egyéniségének életpályája hatalmas történelmi tablón elevenedik meg. A Bereményi Géza által rendezett filmet már elkészülte előtt becsmérelték mindazok, akik fanyalognak minden magyar szellemi és kulturális nagyság megmutatásakor. Eperjes Károly színművésszel, Széchenyi alakítójával azonban elsősorban nem erről - az "elnehezült tollú írók" magatartásáról - beszélgettünk, hanem arról a politikusi-erkölcsi-szakrális útról, amelyen a "legnagyobb magyar" járt.

A hetvenes években, a Balczó Andrásról szóló vallomásos film, a Küldetés után nyílt színi taps hangzott fel a mozik nézőterén. Azóta sem fordult elő hasonló, csak most, a Széchenyi-film vetítésekor.

- Ez az egyik legnagyobb öröm. Erős viszszaigazolása annak, hogy mennyire fontos volt elkészíteni ezt a filmet. Azok a gimnazisták, akiknek kötelezővé tették a film megtekintését, szinte pisszenés nélkül nézték végig az előadást, s tapsban, bravóban törtek ki a vetítés végén. És másutt is hasonló élményről számoltak be a mozisok.

Széchenyi alakját és életművét a történettudományban, illetve a közgondolkodásban eltérően ítélik meg. A História című folyóirat legutóbbi számában például az egyik ismert történész a filmbéli fölfogással kapcsolatban fejti ki ellenérzéseit. Milyen Széchenyi-képet kívánt közvetíteni a film?

- Mindvégig hű marad az ő személyiségéhez. A felfogás nem új, csak nem szokás Széchenyi egyéniségét ily módon bemutatni.

Kétféle történelemszemlélet létezik: a valóság-történelemszemlélet és az igazság-történelemszemlélet. S mivel mi - keresztény magyarok - az út, az igazság és az élet terén haladunk, az igazságra irányuló történelemszemlélet, az üdvtörténet fényén keresztül vizsgáljuk a múltat. József Attila mondja: az igazat mondd, ne csak a valódit. Az igazság - József Attila szerint is - fölötte áll a valóságnak.

A valóság az, hogy születünk, majd meghalunk. Az igazság a feltámadás érvényességét jelenti. Milyen a történelem az örök élet fényében? - ez itt a kérdés.

Két merőben különböző fölfogással találkozunk. Az egyik a materialista, a másik pedig a Teremtőre irányuló élet- és történelem-szemlélet. A kettő markánsan elkülönül egymástól.

A forgatás előtt két és fél esztendeig tanulmányoztam Széchenyi írásait, a teljesség igényével sok mindent elolvastam tőle, róla. Mindig ugyanazt a szellemiséget tapasztaltam - akár a Lovakrul, a Szinházrul, a Hitel vagy a Blick című művében -, mint a számomra két legfontosabb írásában: a Naplóban, illetve az Önismeretről címűben. A forgatókönyv írói is - Bereményi Géza és Can Togay - a korabeli írók mellett elsősorban Széchenyi személyes írásaira, azon belül is a Naplóra támaszkodtak, ezért úgy gondolom, hogy Széchenyi személyiségéhez hű ábrázolás született.

Az Ön által említett valóságra, illetve igazságra irányuló történelemfilozófia hogyan valósul meg a Széchenyi-jelenségben?

Széchenyi reformer volt, s mindvégig az is maradt. Későbbi politikai ellenfelei reformerként az ő farvizén emelkedtek ki, majd közülük többen szembefordulva vele, forradalmárrá váltak. Mi a különbség a kétféle magatartásmód között?

A reformer Isten-törvényű, a forradalmár öntörvényű. Ez a két út áll előttünk ma is: el kell döntenünk, melyiken induljunk el? A reformer Istentől eredezteti magát, Isten törvényei szerinti közösségre vágyik, személyiséggé válik, s legjobb esetben szentként, azaz megigazultként tér meg Istenhez. A forradalmár ezzel szemben önmagából indul ki, öntörvényű módon tömeget hoz létre, s olyan egyéniséggé válik, aki legjobb esetben címpéldányként sztárrá lesz, s önmagába tér vissza.

A film - és életünk valóságának - belső feszültsége spirituális szempontból ebben ragadható meg. Történelmileg a reformer - a jó - elbukik, a konkrét politikai helyzetben a forradalmár győzedelmeskedik.

- A jó, a reformer nem bukik el. Túléli a jelent. Gondoljunk arra, hogy az 1867-es - Deák vezetésével létrejött - kiegyezés a Széchenyi-mű megvalósulása. Milyen más lett volna az 1848 előtti kiegyezés - vér nélkül, ha Széchenyit követjük, és nem a másik politikai irányt, a forradalmit, amelynek Kossuth volt a megtestesítője.

Mi volt Széchenyi fölfogása - szemben politikai ellenfeleivel, akiknek cégére talán Kossuth Lajos volt? Nem elszakadni a Monarchiától, mert ha egy családon belül részeges a családfő, attól nem megszabadulni kell, hanem kijózanítani. Tehát a családfőt - a szakrális királyt - politikailag ki kell józanítani. Kettős politikájának ez volt az egyik összetevője. A másik: gazdaságilag is törődni kell a családdal, azaz a hazával. Gondoljunk a Lánchídra, a Magyar Tudományos Akadémiára, a vasútfejlesztésre, a lótenyésztésre, a folyamszabályozásra, a hajózás fejlesztésére, a Hitel című művében sürgetett modern bankrendszerre. Ha mindez megvalósul - vallotta -, akkor a peremnépek nem leszakadni akarnak, hanem ehhez az erős központhoz kívánnának tartozni a Monarchián belül.

Kossuth az ellenkezőjét gondolta: le a császárral - felesége kérésére saját fejére próbálta a koronát -, fegyverkezni és elszakadni. A történelem igen hamar bebizonyította, hogy nem neki van igaza. (Lásd: Jellasics...)

Széchenyi logikája, szellemisége túlélte az ő fizikai valóságát, s a mai napig hat. Az ő helyes identitást követő szemléletének fölmutatásában rejlik a film "veszélye".

Széchenyi életszemléletében a hazaszeretet nem kerülhet Isten és az üdvösség elé, mert helyes identitású: Isten, család, haza - ez a sorrend alkotja az egységet. Akinek a hazaszeretet többet jelent Istennél és az üdvösségnél, illetve a családnál, az nacionalista. Akinek a világ többet jelent Istennél, családnál, hazánál, az internacionalista. Akinek pedig a család fontosabb Istennél és az üdvösségnél, az majomszerető.

Hogyan valósította meg Széchenyi ezt az eszményt, hiszen tudjuk, hogy személyisége nem volt ellentmondásoktól mentes?

- Széchenyi életében - a maga gyarló, nehéz természete miatt - nagy lelki kitörések és mély válságok követték egymást. Ilyen alkat volt, ezt kapta keresztként, s küzdött vele élete végéig. Ez az ember mégis igyekezett középre állni. Ahogyan Pilinszky írja a Végkifejletben: "Én magam talán középre állok. Talán este van, talán alkonyat, egy bizonyos: későre jár." Azaz: közel a hajnal, a feltámadás.

Széchenyi István a Teremtő centrumához mérte a létét. Minden nehézségben igyekezett az Isten, család, haza sorrendjében élni. A mai internacionalisták szemében "veszélyes" a film, hiszen így kezdődik: az apa ugyanezekre az értékekre neveli eszmélődő gyermekét: "Íme, a te Istened, akit imádnod kell, íme, a te császárod és királyod, akinek szolgálunk, s íme a paraszt, aki szolgál nekünk, s mi jó gazdái legyünk. Csókolj neki kezet!"

Volt kitől tanulnia a gyermeknek. Helyes identitást kapott a papától, gróf Széchényi Ferenctől. Kiemelkedő szellemi-erkölcsi tartalmú hétoldalas intelme fiához. Széchenyi István nyolcvanoldalas intelmet írt Béla fiához. A magyar pedagógia csúcsai, pillérei ezek az iratok. Igazán a két irat alapján érthető meg Széchenyi útja.

Őt nem lehetett semmilyen irányba befolyásolni. A teremtői, megváltói aranymetszés által kitűzött pontot tartotta szem előtt. Ezért nem volt se szélsőséges a jobboldalon, se szélsőséges a baloldalon, sőt, nem volt se jobboldali, se baloldali, hanem hagyományos, örök értékrenden működő konzervatív reformpolitikus volt, ami a leghaladóbb.

Amikor Széchenyi 1860 húsvétján becsukja szobája ajtaját, s a távozók után így szól: boldog föltámadást - ezzel érkezünk el a film megrendítő csúcspontjához. Az ajtó mögül halljuk a dörrenést. Csak annyit tudunk meg, hogy Széchenyi meghalt.

- A film nem dönti el, hogy Széchenyi öngyilkos lett vagy pedig megölték. Egykorú jegyzőkönyvek alapján elevenedik meg a befejező rész. Széchenyi bal térdén volt a fegyver, jobbkezes létére, s mindkét keze az ölében pihent. Az az ember, aki nagypénteken nem vesz magához ételt, s felszolgál a szolgáknak, tehát úgy viselkedik, mint az Úr Jézus nagycsütörtökön, amikor megmossa a tanítványok lábát - az az ember éppen húsvét hajnalban lövi fejbe magát? Aki így készül a Megváltó legszentebb ünnepére, az éppen az ötödik paranccsal - ne ölj - vét ellene, s éppen azon a napon?

Széchenyi temetésén - bár Bécs döntése alapján titokban kellett volna elhantolni - nyolcezres tömeg gyűlt össze, közülük sokan egzisztenciájukat kockáztatták. Egyházi szertartással búcsúztatták, pedig 1860-ban az egyház még nem temetett öngyilkosokat szertartása szerint, temetőn belül. Felesége sem úgy fogalmazta meg a gyászjelentést, hogy férje öngyilkos lett. S folytathatnánk: Széchenyi saját elhatározásából, saját költségén vonult be Döblingbe, hogy kezeltesse lelki bánatát. Széchenyi nem volt őrült, nem volt bolond. Egy bolond nem tudja megbuktatni a Bach-rendszert, s nem tud olyan világosan fogalmazni, ahogyan ő fogalmazott.

Hát bolond az, aki középre áll? Bolond az, akinek azt mondják - s Kossuth fogalmaz így -: éljen a legnagyobb magyar, s ő elhárítja magától: "Miért emel olyan polcra, ahol én nem tarthatom magam." Széchenyi tudta, ki a legnagyobb magyar: Szent István. Hát bolond volt ez az ember? Milyen az a logika, amelyik azt mondja, hogy a legnagyobb magyar - amit ő kikér magának - bolond és öngyilkos. Mert akkor e logika szerint milyen lehet a többi?

Látszik-e olyan politikai vonulat, amely Széchenyi eszméit ragadja meg a mában?

- Jelzés értékű, hogy a Széchenyi-terv és a státustörvény milyen szellemi fogantatású. Kötelességünk politizálni, mert a politika a civil élettel való foglalatoskodás, ez pedig a keresztény embernek nemhogy tiltott, hanem kötelező. Politizálni, választani: kötelesség, nem politizálni, nem választani: halálos vétek, mondhatnám bűn, rosszul politizálni, rosszul választani pedig hiba - és szamárság.

A Széchenyi-féle magatartásnak, az általa követett útnak milyen érvényessége van - lehet - ma?

- Ez a világ - úgy tűnik - mintha éppen a Széchenyi-féle útra, magatartásra nem lenne fogékony, mintha az nem is létezne, vagy csak valamiféle kisebbségi álláspontként. Pedig ma is az említett két út közötti választás érvényes, mint Szent István és Koppány idejében is. Akkor keresztény és barbár útnak nevezték, most egy keresztény és egy neobarbár utat látunk. Ez utóbbi már becézi is magát: barbie. Nyújtott fitness-lény. Idézőjelbe tett neokarizmatikus body-builder. Jézus és Mária helyett ezek a férfi és női "ember-sztárok". Ez nem azt jelenti, hogy hanyagoljuk el a testünket, de nem lehet természetellenes módon elvonni a szakrális értékekről a figyelmet, és elsődlegesen külsőleges értékekre helyezni.

Csakhogy ez a barbie-barbár, neobarbár, globalista világ egyre inkább ránk telepszik...

- A neobarbároknak a fogyasztás istene ragyog a szemük előtt. Akkor érzik magukat lénynek, ha fogyasztanak. Az állat is szeretne fogyasztani, de amikor jóllakik, abbahagyja. Az ember telhetetlen, agyonfogyasztja magát. Erre ideológiák, izmusok épülnek.

Egyet azonban ne feledjünk el: minden izmus középpontja az egoizmus, legyen az fasizmus, bolsevizmus, liberalizmus, nacionalizmus, internacionalizmus. A humanizmusnak is az egoizmus a központja. Az istenemberről leválasztja Istent, s az embert helyezi a középpontba. De melyik ember lehet a középpont? Ki más, ha nem Jézus Krisztus!

Keresztény egyházunk is szenved a katolicizmustól: amikor a hit izmussá válik, amikor csak kultúrkereszténységként éli meg az ember, s nem lényegileg, nem a szív és az agy harmóniájával. Ha csak teológus valaki, arra azt mondjuk: "agyas" keresztény. S vannak a hiszékeny keresztények, a szív-keresztények, akik valójában nem tudják, kiben hisznek, csak szokásaik vannak. A szív és az agy nem ér össze. Pedig a kettőnek együtt kell működnie. Talán II. János Pál pápa is ezért adta ki Hit és ráció kezdetű enciklikáját, de ugyanerről szól Bolberitz Pál professzor Értelem és érzelem című művében.

A magyar társadalom azért tart itt, mert mi, keresztények nem közvetítjük radikálisan a Jézus Krisztus-i értékeket.

A filmet fogadó tapsban - minden más állítás ellenére is - mintha az fejeződne ki, hogy mégis van fogékonyság erre az útra, erre az eszményre.

- Az elnehezült tollú írók nem merik leírni, hogy valami "történt" ebben a filmben: üzenetét el akarják hallgatni. A kritikák nagyobb része kelletlenül nyafog, értetlenkedik. Nem mernek szembenézni a tényekkel, s azt akarják sugallni a nézőnek: "ugye, te sem ébredsz föl" a film hatására.

Hogy ne lássák meg a történelem valóságában a magasabbrendűt...

- Erről van szó. Ezért "veszélyes" a film.

Elmer István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu