Lakatos Tamás

A találkozás segítői

Orvos vagyok, nős, hét gyermek édesapja. Feleségemmel 25 éve élünk házasságban. - Az állapot fontos, mármint minden, ami körülvesz, a mindennapokban és az ünnepeken, hiszen a közvetlen környezet, "az állapot", amelyben élek - a házasság, a család, a hivatás, a munkahely - segít, inspirál vagy gátol mindabban, amit tenni készülök vagy szeretnék végbevinni. Meghatározó a hétköznapok munkájában, és ami talán még fontosabb: segít megülni, teljessé tenni az ünnepet.

Évek óta a zugligeti Szent Család-plébániatemplomban világi áldoztatóként segítünk társaimmal együtt a szentmiséken.

Arról írni, hogy mit jelent egy világinak ez a feladat, miben jelent változást az életében ez a tény, hogy időről időre, vasárnapról vasárnapra ily módon is szolgálhat az Úr asztala körül, egyrészt igen egyszerűnek látszik, másrészt igen nehéz és sok tekintetben elmondhatatlan. A világi áldoztató - úgy is mondhatnám - egyszerre áll két oldalon: a világi laikusok között, és szolgál az oltár körül. Olyan dolgokat lát és tapasztal, mint eddig soha életében.

Amikor az ember megkezdi ezt a szolgálatot, jobban fél a maga ügyetlenségétől, mint bármi mástól. Hamar rájön azonban, hogy az ő személyének itt nincs jelentősége. Egyik társam, akivel egy időben kaptuk a megbízatást, hasonló gonddal küszködhetett, elmondta nekem, hogy megbeszélte az áldoztatás dolgát felnőtt fiával, aki akkor még diakónus volt, ma már felszentelt pap. Ez a fiú a következő tanácsot adta apjának: "Semmi mással ne törődj, csak azzal, hogy az áldozó megérezze, hogy abban a pillanatban Krisztust adod neki". Ezt a másnak adott fiúi tanácsot magam is megfogadtam, és jól-rosszul, de igyekszem megfelelni neki. Ott és abban a pillanatban az Úr a fontos - semmi más.

Elmondható, leírható a gyakorlat maga, a szolgálat, de nem mondható el sok belső tapasztalás és élmény, amely az emberben belül "történik", hiszen olyan tevékenység ez, amelynek során transzcendens és materiális találkozik, válik valósággá.

Az emberek megváltoznak, amikor fölállnak a helyükről és elindulnak, hogy a szentáldozáshoz járuljanak. A mozgásuk, a járásuk is más, mint amikor érkeznek vagy távoznak a templomból. Várakozás tükröződik az arcukon. Jönnek egyedülállók és házaspárok, családok, apák és édesanyák gyermekkel a karjukon, vagy kéz a kézben jön a "gyereklánc", apjukba és anyjukba kapaszkodva. Apa és anya áldoznak, a karon ülő gyerek pedig értő-értetlen tekintettel néz, hogy miért nem kaphatja azt, amit apa és anya. A tapasztaltabb már tartja homlokát, hogy ha nem is áldozhat, de részese legyen az eseménynek egy homlokára rajzolt kereszt segítségével.

Azzal a szent komolysággal jönnek az emberek, hogy ők most az Isten elé állnak, azt élik át, hogy a Fiú közeledik az emberhez, hogy lakást vegyen nála. A világi áldoztató ennek a találkozásnak a "technikai segítője", ám sokszor rá is átsugárzik valami a pillanat nagyszerűségéből, Isten és ember találkozásából.

Leírhatatlan és megfogalmazhatatlan az a pillanat is, amikor papi személy híján engem hívnak egy halálos beteghez, hogy elvigyem hozzá az Urat. A család körülállja az ágyat, ég a gyertya és együtt mondjuk az Úr imádságát. Látni a tiszta tekintetű öreget, ki ezekben a pillanatokban mindennel tisztában van, tud múltat, jelent és jövendőt, és tekintetében látom, hogy tudja: az örök élet ígérőjét és ígéretét veszi most magához.

Világi áldoztatóként tapasztaltam meg a pap személyének emberi lehetőségeinket tekintve mindent felülmúló fontosságát. Elsőáldozásnál segítettem a plébános atyának a kelyhet tartani, mivel az elsőáldozók két szín alatt áldoztak. A gyermekek tekintete a papon függött. Ezek a pillantások sejtették meg velem akkor, mennyire fontos, hogy legyenek papjaink és jó papjaink, hogy milyen fontos imádkozni a papi hivatásokért.

Talán nem érti félre a kedves Olvasó, de amióta ezt a feladatot végezhetem, egy bizonyos értelemben folyamatos jelen idő tapasztalható az életemben és az életünkben. Nem beszélhetek arról, hogy ez a szolgálat milyen változást jelentett az életemben, mert ez a változás azóta is tart.

A segítőkre korunkban, amikor egy templomnak jó, ha legalább egy papja van, feltétlenül szükség van. Nyaralásaink vasárnap estéin az atya, akinek a vendégei vagyunk, gyakran már-már halálosan fáradt: több szentmise és homília "van már mögötte", amikor mi még szeretnénk egy komoly beszélgetésbe kezdeni. Ezeken a minden fáradtság ellenére sokszor hajnalig tartó beszélgetéseken döbbenünk rá arra: mit is jelent az, hogy vagyunk, s hogy azért vagyunk, mert szeret az Isten. Ez a szentáldozásban közvetlen kapcsolattá válik, és ez lehet a hivő számára személyi életének alapja. Ez a lakoma, ebből a lakomából való részesedés tarthatja fenn életünket.

(A szerző a Budai Irgalmas Kórház sebész főorvosa.)

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu