Jézus életéből részesülünk

Úrnapja

Ne féljünk az ellenvetésektől, melyek hitünk lényegét érintik. Jézust és kijelentéseit sem szégyenlenünk, sem féltenünk nem kell, csak meg kell szokni a hitben való elmélyülést, a csöndes leszállást a még csöndesebb isteni mélységekbe: az adorációt.

"Én vagyok a mennyből alászállott, élő kenyér. Aki ebből a kenyérből eszik, örökké élni fog. Az a kenyér, amelyet én adok, az én testem a világ életéért."

A Jelenések könyvében, amely egy roppant méretekre táguló őskeresztény vasárnapi szentmise, láthatjuk az örökkön-örökké élő Bárányt (Krisztust) mintegy megölve. Az átváltoztatott ostyában az örökkön élő, a föltámadott testű Jézus van jelen, megváltó halálára mutató vonatkozással. Tehát az áldozás nem emberevés, hiszen a feltámadt Jézusnak nem állja útját a bezárt ajtó, e világ harapásaitól mentes - ugyanakkor nem szellem, hanem csontja és húsa van. Ez a csont és hús azonban Isten dicsőségébe emeltetett, örökkévalósult és megdicsőült anyag.

Őt törés nem törheté meg: csak jelnek,

köntösének színe tört meg, ám a lényeg

változatlan marad.

(Aquinói Szent Tamás: Lauda Sion)

A manapság, hála Istennek terjedő vastagabb és kenyérszerűbb ostyát szabad megrágni, mint ahogy szabad, sőt, le is kell nyelni, mert Urunk evésről beszél.

A Föltámadott nem a gyomrunkba száll le, hanem az evéshez kötötten oda, ahol azt mondom, hogy "én". Hol van bennem az az "én"? Nem tudom, de semmiben sem vagyok bizonyosabb, mint abban, hogy van "én"-em!

Nem megdöbbentő, hogy erre gondolva, ezt kijelentve hirtelen érzékelni vagyok kénytelen, hogy én magam is legalább olyan titok (misztérium - megfejthetetlen és az Istennel érintkező titok) vagyok, mint az oltáriszentség?

Olvasni figyelemmel Jézus szavait, közeledni az általa alapított misztériumokhoz annyit is jelent, mint saját magunkat mélyebben, valóságosabban szemlélni: észrevenni, hogy mi magunk vagyunk a legnagyobb misztérium, s egyben mégis legvalóságosabb és leghétköznapibb tény.

Nem a Jézus által a túlvilágból hozott üzenettel és az egyház szentségeivel van baj, hanem felületes szemléletünkkel, hogy soha, vagy csak igen ritkán csodálkozunk el létünknek ebből a világból való megmagyarázhatatlanságán, szinte csodáján. Például azon, hogy van "én"-em: ez az "én" a legvalóságosabb számomra, de megragadni nem tudom. Testemben megnyilatkozik, de nem maga a testem; hiszen ha levágnák kezemet és lábamat, "én" akkor is vagyok: s ha meghalok, ez olyan esemény, amelyre csak azt mondhatom: velem történt: én-velem!

A föltámadt, az örökkön-örökké élő Krisztus "én"-emmel egyesül: énvelem.

Ezt nem értik Jézus hallgatói, annyira sem, amennyire mi Jézus feltámadása után már "érthetjük" - mert ők valószínűleg valami emberevés-félére gondolnak, ami abszurdum. A kérdés a "hogyanra" vonatkozik: "Hogyan adhatja ez testét eledelül nekünk?

Nemcsak a föltámadást nem ismerik, de önmaguk titkától is fényévnyi távolságban élnek.

Urunk az örök életről és a föltámadásról kezd nekik beszélni. Ezzel utal arra, hogy az áldozás a föltámadás és az örök élet világába emeli az embert.

Elsősorban saját feltámadásának jelenvaló forrására utal: arra, hogy ő most is, míg velünk beszél - itt, a kafarnaumi zsinagógában, létének legmélyén az Atyában van, és az Atya küldte őt: vagyis akarta, hogy emberré legyen. Az Atya pedig nem rombolja le saját műveit. Ha őt (Jézust) megölik, akkor az Atya továbbra is élteti őt, nemcsak istenségében, hanem küldetésében (emberré levésében is), vagyis szükségképpen föltámasztja, sőt megdicsőíti.

Ezt az Atyával való, a halál által kikezdhetetlen közösséget adja az áldozónak és saját megtestesülésének (küldetésének) romolhatatlanságát: ezért ígéri azt is, hogy az áldozót fel fogja támasztani az utolsó napon.

Az áldozó keresztény Jézusnak abból az életéből részesül, amely az Atyával való közösség: a Szentlélekből.

Az eucharisztia így az Istennel való azon közösség beteljesedése, amely a szent keresztségben elkezdődött és amely a dicsőséges világvégi föltámadásba torkollik, amikor is beteljesedik a Dicsérd Sion ének utolsó fohásza:

Mindenható fejedelmünk,

étkünk, éltetőnk, szerelmünk,

engedj asztalodra lelnünk,

testvérül engedd ölelnünk

odafönn a szenteket.

Barsi Balázs ofm

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu