Öregem, neked fogalmad sincs, mennyi baj van egy tizenhárom éves leánnyal. Ezek már egy másik világba nőnek – a mi világunkban még, de már egy másikba! – és lelkemre mondom, néha az az érzésem, nem több a szerepünk körülöttük, mint a kertészé, aki cserepet állít a palántának, megtölti jófajta, fekete földdel, naponta öntözi, a csemete meg nő, a maga törvényei szerint cseperedik, és mire virág lesz belőle, már másutt illatozik, vadidegen lakásban, mások örömére…

No persze, ez igazán csak afféle szimbólum, és sántít is, mint minden hasonlat, mert ezek a mi csemetéink ugyan igencsak illatozni akarnak majd, de eszükben sincs a mások örömére – majd ha meszet ettek! A magukéra, fiam, csakis a magukéra! Mondd, mi is ilyenek voltunk annak idején? Nem tudom, rólunk is az ordított, hogy csak a saját érdekünk érdekes, és mindenki más élete az illető magánügye, bennünket hagyjon békén a nyavalygásaival? Ezt minden generáció mindig így kezdi, vagy itt most minőségi változás is zajlik?

Hát szóval, akivel kezdtem: a kislányom. Hiszed, nem hiszed: egyszerűen belefáradtam. Nézd, talán még emlékezel rám az iskolából, csökönyösnek eléggé megátalkodott kölyök voltam én is, hadd emlékeztesselek öszszecsapásaimra tanárainkkal: ha szegények élnének még, alighanem ma is emlegetnék azokat az óráikat, amelyeken – a magam szerény eszközeivel – én is hozzájárultam korai agyérelmeszesedésükhöz, szívizomelfajulásukhoz...

De egyet nem tagadhatsz: értelmi érvekkel már akkor is lehetett hatni rám! Az akkori iskola sok avítt kötöttségét nyűgnek éreztem, igaz, de elfogadtam, s az értelmes tanácsot nemigen kellett előttem gyakran ismételgetni. Még odahaza sem, ahol pedig zord, ám annál tiszteletreméltóbb atyámmal ugyancsak megvoltak a magam kis gerillacsatái, hosszú, átgondolt szabadságharcom alkalmi ütközetkéi.

De ezek, öregem? Itt nincs szabadságharc, nincs ütközet, nincs átgondolás! Itt egyetlen fegyver van: a vállrándítás, egyetlen stratégia: a közöny, egyetlen visszavágás: a pimasz mosoly… Vivi sem vitázik, dehogy. Végighallgat, egyetlen szemrebbenés nélkül; arcán a Buddha-szobrok rezzenéstelensége. S csinálja tovább a magáét, mintha ott sem volnék.

Tavaly kezdődött, igen. A tanulása elhanyatlott; jött a mozi, jöttek a séták iskola után, előbb csak az osztálytársnőkkel, aztán az osztálytársakkal is, és jött a ragmálódás a házibulikért. A lustálkodás az ágyban. Az iskolába indulás halogatása, azzal a hátsó gondolattal: hátha megúszható a tanítás…

Akkor arra gondoltam: ösztönzőrendszert vezetek be: ha a hölgy jól tanul, jöhet a mozi, az új kazetta valamelyik rekedt csillag ékes hangjával, jöhet a házibuli. Ha nem tanul: mindez megvonatik! Azt hiszed, izgatta? Nincs új kazetta, új cédé? Na bumm, majd hallgatom a számot a rádióban! Nincs pénz mozira? Akkor mi van? Itt a tévé! Nincs házibui? Majd megyek korizni. Nincs korizás? Lógok helyette a suliból.

Az angolna lehet ilyen, öregem. Azt mondják, annak olyan síkos a teste, hogy kicsúszik minden szorításból. Esküszöm neked, már a kétségbeesés határán voltam; ez a harc a kölyök lelkéért, a mindennapos szörnyű erőfeszítés és a mindennapos kudarc halálosan kimerített.

És akkor jött a megváltó ötlet, hála a technika századának, amelyben élnünk rendeltetett. Tavaly, a születésnapjára vettem a kölyöknek egy magnót, s aztán gyorsan meg is bántam, mert ettől kezdve odalett a délutánjaim nyugalma. Hát ezt a masinát most elvontam rendeltetésszerű használatától, kérlek, s merőben új funkciót ruháztam rá. Egyik délután, amikor a kisasszony különórán volt, leültem a szerkentyű mellé, egy üvöltő szalagot csupaszra töröltem, kezembe vettem a mikrofont, és belekezdtem, azon a bizonyos sztentori hangon:

“Vivi, kelj fel! Vivi, kelj fel! Vivi, kelj föl!” – és így tovább, még vagy harmincszor. Aztán: – “Vivi, menj mosakodni! Vivi, menj mosakodni! Vivi, kihűl a víz, menj már mosdani! Vivi, siess, elkésel az iskolából! Vivi, csípd magad, elkésel az isiből!” – S ezt is vagy hússzor.

Aztán:

“Vivi, tanulj! Vivi, tanulj! Vivi, hagyd a játékot! Vivi, vedd elő a tankönyveket! Ülj le tanulni! Ülj le már a könyvekhez! Vivi, csináld a számtanpéldát! Vivi, hagyd a hülyéskedést, ülj le tanulni!” – És ezt vagy ötvenszer; ennyi fért még a szalagra.

Azóta nincs izgalom, öregem, nincs gyomoridegesség, szódabikarbóna, nincs napi háromszor fél idegcsillapító. Hazajövök, hallom, a gyerek tévézik, rádiózik, kornyikál, idétlenkedik. Leülök szépen, rágyújtok, ölembe egy jó könyvet, és bekapcsolom a magnót, a lehető legnagyobb hangerővel. És reggel, a fürdőszobában, ugyanúgy. Én békésen borotválkozom; a levegőben ott bömböl az atyai szigor, vártán áll a szülői lelkiismeret.

Nem szaporítom. A kislány az utóbbi hetekben mindenből javított. Félévkor 2,8 volt az átlaga, most 3,6 felé közeledünk, s minden reményünk megvan év végére a négyesrendűségre. Na?!

Ezek után mondja még valaki, hogy a propaganda hatástalan; vagy hogy fölösleges az a sok átkozott masina, amivel a technika mostanában nap nap után eláraszt bennünket!