Hemzsegnek a tér kövezetén a galambok. Csiripelő sokaság. Kopogtatják a betont, pfúj: semmi. Papírdarab, szemét, üresség. Figyelnek, matatnak, éhesek, szegények: Isten árvái. Lépdelek a közelükben. Riadva repdesnek el mellőlem, ki az üresen maradt padra, ki a szobor tetejére. Repdesnek, rebbennek, pedig kérlelve mondom nekik: madárkáim, madárkáim. Semmire se mennek elérzékenyülésemmel, nekik haszontalan e másodlagos költőiség, – magot áhítanak. Újra próbálkozom, makacsul – még messzebbre röpülnek – veszélynek ítélnek, bizalmatlanok. Már a galambok sem a régiek, nyugtatom csöndes fölháborodásom. Mennék is tovább – sértődötten, de ekkor valami rendkívüli dolog történik.
Nénike toporog elő a tömegből, botjára támaszkodva. Nem is ruha – gönc van rajta, s hogy közelembe ér, húzódom is tőle – valahogy nem kellemes az illata, szagnak is mondhatnám. Csak annyit veszek észre, remeg a keze, s a cipő rajta – bizony inkább bakancs az. Mégis őt kísérik a madarak, ő a népes galambraj iránytűje, felé fordulnak, s egyszerre zsebéből szórni kezdi a magot, esőzik feléjük az élet, mely által újra haladékot adott. Megindul a harc. Az ügyesebbje, erősebbje kapkodja a magokat, de olyan sűrűn esőzik a kukorica, köles, kenyérhaj – hogy jut az élhetetlennek is, igaz kevesebb. Az asszony hangtalan békességgel – csak szórja, szórja a búzaszemeket. Fiatal pár suhan – átfonva fogja a fiú a kislányt, semmit se vesznek észre a nagy etetésből, és a madárlakomát a nyakkendős úr se érzékeli. Újra közelebb lépek a csipegetőkhöz, hátha barátjuknak fogadnak. Igaz, gyanútlanabbak ezúttal, a váratlan ebéd csökkenti óvatosságuk. Végre rájövök a titokra. Boldogságukért semmit se teszek, dehogy vagyok az irgalmas szamaritánusuk. Amit hiába áhítottam – igaz nem velem: bekövetkezett. Az egyik galamb a nénike vállára szállt, – csőrét tátogtatva nyelte a földről fölkapott magot e nyughelyen, ahova egyik madár se követte. Ki ez a nénike? Ki ő, aki kopott kabátban, fűzetlen bakancsban, szinte valószínűtlenül tipeg madárkái között, akit a galambokon kívül senki nem vesz észre az emberi sokaságból? Szinte kiáltom magamban a belső csöndet: Úristen, ő az ezredév-búcsúztató új Assisi Szent Ference, aki magokkal prédikál a madaraknak.
Losonci Miklós