Charles Péguy, keresztény francia költő egyik mély-járatú versének sora „futott” a tollam alá, amikor zenetörténeti kiadványt olvasva „értesültem”: a Zeneművészeti Főiskola egyházzenei tanszékvezetője, professzor, a sokoldalúan képzett Dobszay László hatvanöt esztendős.

Ki gondol az időre, ha a valóság térképét böngészi, ugyanakkor egy szent álom nemes megszállottja? Igen, a valóság. Hány órát töltöttünk együtt a Zenetudományi Intézetben, amikor az Éneklő Egyház (e korszakváltó gazdag tartalmú könyv) prozódiai problémáival foglalkoztunk, s még ott volt velünk Rajeczky Benjamin, Kodály egykori munkatársa. Az egyház mécsese világította be általuk a szobát: a szellem fénye, amely nem csupán a tudományosságra illik, hanem a belső látásra, arra a kimondhatatlan álomra, amely az „Isten barátja.”

Dobszay László valóban „Isten barátja”, mégha egyesekben az ellenvetés él is. Ha róla szólok – tanúsítóként – arról beszélek, aki „lélekből dolgozik és nem alszik”. A kiváló képzettségű, műveket felmutató hűséges szolga, a szent zene rendíthetetlen harcosa megérdemli azt az elismerést, amely az értékeket elhullató században kijár annak, akit Jézus igaz tanítványának lehet nevezni. Az aggodalom egy kétezer éves egyház zenei hagyományáért manapság kétszeresen jogos, és ha valaki elmerül Dobszay László könyveiben, tanulmányaiban, kisebb írásaiban, rádöbben: van valaki, aki tisztábban lát, mint mi, mert arany talentumot, lámpást kapott – hivatást, hogy másokat tanítson, vezessen –, még ha olykor keményebb is a hangja, karcosabb a tolla. Mi lett volna az egyházból, ha nincsenek erős szavú váteszei; tudósok, szentek, a szakrális hagyományokban (megtartó hagyományokban!) rendületlen misszionálók? Ilyenkor bizony eltűnik az idő – jelen és múlt között a különbség, s egy tudatos jelen képes csak a múltat úgy ismerni, ahogyan erre a múlt maga még képtelen volt.

Dobszay Lászlónak köszönhetjük, hogy jobban, mélyebben érzékeljük a szent zene jelenlétét az egyház buzgalmában, a liturgiában, amely a legmegrendítőbb dráma az áldozat asztalánál, ahová csak a legnemesebb lélekszólam illik: a legigényesebb ének, ahogyan azt már Nagy Szent Gergely pápa észrevette.

Emlékszem csillagragyogásos kései órákra, amikor néhányan Dobszay családi körében – e sokgyerekes, egyháznevelte családapa lakásán a szent álmot fogalmaztuk, beszélgetéseinkre, amikor csodáltam meggyőződésből fakadó tudós vallomásait a gregoriánról, a többszólamú mesterművek Ige-szolgálatáról, a szakrális költészetről; sohasem kérkedés ez nála, hanem az elkötelezettség rendíthetetlen hite. S ki nem tévedhet, aki ember és többet szeretne? Nemesebbet, a hiteleset, olcsóságból kimozdító erővel, Istentől kapott tehetséggel!

A hatvanöt éves zenetudós feltétel nélkül alárendeli magát annak a munkának, melyet el kell végeznie. Egy Ágoston sem tett mást, Ambrus püspök és Jeromos sem…

Amikor régi barátságunk jegyében megszorítom a kezed, sokunk nevében mondom: Isten (a Harmónia) rendelte hivatásodban még nagyon sokáig „súgj szerelmet, élő lángot”, László, akik a szent örökséget keressük, akarjuk, amely minden korban új és megújító érték.

Tóth Sándor