A gimnázium 1993-ban került vissza a rend tulajdonába, Arató Orbán atya azonban már 1990-ben Pécsre érkezett, első ciszterciként, hittanárként. 1991-ben már ciszterci osztályok indultak, 1993. június 12-én pedig a rend hivatalosan visszakapta a gimnáziumot, amely a dél-dunántúli régiónak legrégebbi — a jezsuiták által 312 éve alapított — gimnáziuma, amelyet a ciszterciek 1814-ben kaptak meg. Az intézmény 1921-ben vette föl  Nagy Lajos nevét, emlékezve arra, hogy az Anjou király Pécsett alapította az első egyetemet.

A város két elit középiskolájának egyike: a Nagy Lajos Gimnázium

— Hat- és négyosztályos gimnáziumként működünk, évfolyamonként két-két párhuzamos osztállyal — mondja Arató Orbán atya, házfőnök. Összesen hétszázötven diák tanul a falak között, a kollégium száznyolcvan gyereknek ad otthont, akiknek egy része más pécsi oktatási intézményekben tanul.

– Az újraindult iskolában a hagyományos ciszterci szellem mennyire hatja át az intézményt?

— Nehéz körülmények között vettük át az iskolát, a korábbi tantestülettel, illetve diákokkal. Korábban azonban már megszerveztem egy ciszterci pedagógiai műhelyt, amelyre a város valamennyi pedagógusát meghívtuk,  s rendszeresen mintegy negyven-ötven pécsi tanár vett részt az előadásokon. Ez idő alatt kölcsönösen megismertük egymást, s ebből a társaságból számos nagyszerű tanár került hozzánk. Senkit nem küldtünk el, de voltak, akik nem tudták vállalni a mi szellemiségünket. A múlt évben öt, idén hét fiatal, elkötelezett tanárt tudtunk felvenni, mára a régi tanári karból négy-öt jó szakember maradt. Idén nyáron első alkalommal a tanári karnak már közös lelkigyakorlatot szervezhettünk Püspökszentlászlón.

Súlyosabb fegyelmi problémák az utóbbi években nem jelentkeztek, mondja a házfőnök, azt azonban önkritikusan elismeri, hogy dohányzás sajnos titokban előfordul. A fiatalokat manapság igen veszélyeztető drogos jelenségek azonban az iskolát nem tudták megfertőzni.

– Az atyák milyen módon vesznek részt a gimnázium mindennapi életében?

— Én már csak a háttérmunkát végzem – mondja Orbán atya –, az iskolai újság és az évkönyv gondja, s a levelezési, szervezési munka az enyém. Cézár atya hittant tanít, egyben igazgatóhelyettes. A harminc év körüli Sixtus atya a kollégium vezetője, s emellett hittant tanít. Idén került hozzánk Lőrinc atya, aki kollégiumi nevelőtanár és hittanár. Teológiai végzettségű világi tanáraink is vannak.

– A diákság körében mekkora kedveltségnek örvend az iskola?

— Pécsett két elitgimnáziumot tartanak számon, az egyik a miénk. Tanulmányi téren nemes versengés folyik az intézmények között.

– Az iskola specializálódott-e valamely irányba?

— A négyosztályos tagozatban három osztály sajátos képzést ad: van angol, biológia-kémia, illetve számítástechnikai tagozat.

A Fekete-Fehér című diákújságnak immár kilencedik évfolyama jelenik meg. A humor-rovat talán mindennél többet elmond a diákok hangulatáról. Az egyik vicc így hangzik: „Lenin és Trockij 1917. november 8-án sétálnak Szentpétervár utcáin. Gyere Lenin, menjünk be a kocsmába, rúgjunk be, mondja Trockij. Dehogy megyünk, válaszolja emez, nem emlékszel, tegnap is mi lett belőle?"

A széles lépcsőházi feljáróban ünnepi pillanatok. A szavaló- és prózamondó verseny megkezdése előtt a zsűri tagjai, illetve a résztvevők megkoszorúzzák az iskola egykori növendékének, a verseny névadójának, Babits Mihálynak az emléktábláját. A költő nevét viselő gimnáziumokat hívták meg, s Benczédi József nyelvészprofesszor, szintén az iskola egykori növendéke, élvezettel hallgatja a szépen magyarul hangzó veretes mondatokat.

László Károly 1933-41 között járt a pécsi Nagy Lajos Gimnáziumba, s ő a verseny támogatója. 1945 óta Svájcban él, s mostanában azon munkálkodik, hogy Magyarországon képzőművészeti gyűjteménye számára, amelyet az országnak kíván adományozni, múzeumot hozzon létre.

László Károly: itt az lehettem, aki vagyok...

– Mit kapott ettől a gimnáziumtól, ami arra indította, hogy amikor az intézmény újjáéledhetett, azonnal támogatója legyen?

— A háború után, amikor Magyarországról eltávoztam, továbbra is kapcsolatban maradtam szeretett osztályfőnökömmel, Böröcz Marcellal. Életem egyik boldog kora a pécsi ciszterci gimnáziumban töltött nyolc év volt, ahol én végig lazsáltam, de tanáraim nem vették észre — mondja mosolyogva László Károly, s nagyot szippant szivarjából. — A ciszterci gimnázium — s ezt nagyon helyeslem — a tudásnál sokkal több szellemiséget, lelki tartalmat, erkölcsi muníciót adott. Tudást mindenütt lehet szerezni, s nem is tudom, mindig szükség van-e rá. Amire azonban nagyon, s az atyáktól megkaptuk: a lelki melegséget, az otthonosság érzését.

– Ön zsidó vallásúként járt a gimnáziumba?

— Természetesen. Az lehettem, aki vagyok. Ebben az iskolában nyolc év alatt azt a szót, hogy református, zsidó, evangélikus, soha nem hallottam. Másvallásúaknak neveztek minket. Nem próbáltak megtéríteni bennünket.

– Mennyire követi nyomon a gimnázium életét?

— Iskolámhoz való viszonyomat talán az jellemzi leginkább: egy újabb ösztöndíj alapítását tervezem.

Diákoktól népes a folyosó. Van, akinek vége mára a tanításnak, másokra azonban még szakkör, egyéb elfoglaltság vár. Amikor kérdezem őket, miért jó ebbe az iskolába járni, szinte ugyanazt fogalmazzák meg, mint a hatvan évvel azelőtti diák: az iskola fontosnak tartja a nevelést, s a személyiség formálása otthonos légkörben folyik.

Páva Péter igazgató harmadik éve áll az intézmény élén.

– Hogyan fogalmazná meg az iskola szellemiségét az újraindulás óta? S melyek ennek sarokpontjai?

— A nevelés az atyák ideérkezésétől kezdve egyre nagyobb hangsúlyt kapott. Ez abban nyilvánult meg például, hogy a szabadidős tevékenységeket igyekeztünk minél jobban megszervezni. Nemcsak a cserkészetet, a nyári táborokat, biciklitúrákat, vízitáborokat, sítáborokat, hanem a nevelésnek azt a részét is erősítjük, amelyet a ciszter pedagógia a Lángolj és világíts régi ciszterci mondatból eredeztet. Példát adni a mai ifjúságnak emberségből és hovatartozás—tudatból.

– Mennyire lehet ezt megvalósítani, amikor a társadalmi környezeti valóság diktálta normák és értékek messze esnek ettől?

— Diákjaink igénylik, hogy a nap imával kezdődjék. Rendszeresen és nagy számban vesznek részt a nem kötelező diákmiséken, lelkigyakorlatokon. Sok szülő mondja, hogy három-négy év elteltével a gyerekek teremtik meg a vallásos légkört a családban.

A vidéki fiatalok egyre nagyobb számban érkeznek hozzánk, akik tisztább jelleműek és gondolkodásúak, nem fertőződtek meg a városi élet — úgymond — szenynyeitől, egyszóval jobb lélekkel érkeznek. Házirendünk ugyan szigorú, de a diákok elfogadják. Ahol nincsenek szigorú szabályok, ott előbb-utóbb az anarchia üti föl a fejét. Kevés diák hagyja el iskolánkat azért, mert nem ért egyet az itteni nevelési elvekkel, ugyanakkor sokan térnek vissza évek múlva, ami az iskola elismerését jelenti.

Arató Orbán atya az első ciszterciként jött vissza Pécsre

– A mai világ teljesítménycentrikus. Ahhoz, hogy színvonalas egyetemekre jussanak be a diákok, igen jó eredményeket kell produkálniuk. Az iskola mennyire sikeres ebben?

— Bizonyos tárgyakból nagyon jók vagyunk, másokból kevésbé. Amit ma általában mérnek tanulmányi téren: az egyetemi felvételi és a versenyeredmény. Ha magas szintű általános műveltséget adunk, ezzel a gyerekek esélyét rontjuk a szaktárgyi versenyeken. Mi azt szeretnénk, ha minden tekintetben jól képzett diákok kerülnének ki tőlünk. Az egyes tantárgyakban kimagasló tehetségek ki tudnak bontakozni. Két éve kémiából nyert egyik diákunk a diákolimpián, tavaly fizikából volt olimpiai bajnokunk.

– A végzősök hogyan állják meg helyüket az egyetemi fölvételiken?

— Ötven százalékukat veszik föl elsőre. Ez talán rosszul hangzik, de diákjaink szinte csak nívós egyetemekre — orvosi, közgazdasági, jogi — jelentkeznek, így a képlet mindjárt más. Nem az a lényeg, hogy kit vesznek föl, hanem az, hogy hova. Sok diákunk jelentkezik és nyer fölvételt a Pázmány-egyetemre, s ez az intézmény eddig nem szerepelt a statisztikákban.

– Az egyházi iskolákból kerül majd ki — remélhetőleg — a jövő keresztény-katolikus értelmisége.

— Ez alapvető föladatunk, olykor azonban úgy érezzük, az egyházi iskolákat magukra hagyják. A fönntartó rend küszködik a pénzügyi feltételek megteremtése érdekében, ma a kormányzattól is kiegyensúlyozottan kapjuk a támogatást. A városban azonban — bár a diákok mintegy fele pécsi — kakukktojásnak érezzük magunkat. Mintha nem tartozánk a városhoz.

Vajon miért nem? S ha tovább kutakodnánk a szinte rezdülésnyi — ám nagyon is árulkodó — jelek között, amelyek közé tartozik, hogy az önkormányzati gimnazisták közül sokan például lenézik a Pázmány Péter Egyetemet, ismét csak meg kell állapítanunk: a kultúrharc — s erről a diákok tehetnek a legkevesebbet — mint valami levethetetlen gúnya, ma is velünk él.

Elmer István
Fotók: Cser István
és a szerző