Cserháti Ferenc (52) tanulmányait Gyulafehérvárott végezte, Márton Áron szentelte pappá 1971-ben. Káplánként szolgált Máramarosszigeten, 1979-ben került ki Németországba, 1982 óta él Münchenben.

Szinte még véget sem ért a világháború, máris megalakult Münchenben a katolikus misszió. 1944-45-ben mintegy másfél millió magyar indult el Nyugat felé, akik közül sokan Bajorországban, illetve Münchenben telepedtek le. A menekültekkel hetven pap – többségük katonalelkész  – is érkezett. Hász István tábori püspök azzal bocsájtotta útra őket 1945 áprilisában, hogy ahol lehetőségük van, igyekezzenek a magyarokat lelkipásztori gondozásban részesíteni. Münchenben két helyütt alakult magyar tábor: a Funk-kaszárnyában és a Siemern Schuléban. Az egyikben ezer-ezerötszáz, a másikban kétszáz magyar tartózkodott. Előbb Vincze Mihály foglalkozott velük, majd Rozsály Ferenc piarista tanár érkezett közéjük, aki nekilátott a magyarok megszervezésének. A menekültek igen nyomorúságos körülmények között éltek a háború után, hiszen az ellenséghez tartozónak számították őket a szövetséges hatalmak. Egyedül a Vöröskereszt támogatására számíthattak. Németország földig volt bombázva, így a magyarok a német néptől sem remélhettek semmiféle segítséget. Rozsály Ferenc még 1947-ben is abban a katonamundérban járt, amelyben Magyarországról menekült.

Ma a vasárnapi szentmiséket a Damenstift-templomban mutatják be, amely a város központjában található. Két-háromszázan vesznek részt  a szertartáson, s mintegy kétezren tartanak szoros kapcsolatot a magyar egyházi közösséggel. Cserháti Ferenc plébános mellett, aki ma is szatmári egyházmegyés pap, egy ifjúsági lelkész, Merka János és Fehér István szolgál a misszión. Félállásban egy titkárnő és egész napos lelkipásztori kisegítő alkotja a „személyzetet". Időről időre ötezer példányban küldenek szét tájékoztatót, kérdés, meddig tehetik ezt magyar nyelven, hiszen egyre többeknek már könnyebb németül olvasniuk. A müncheni magyarság közösség – ami azonban nem jelenti azt, hogy ne rétegeződnének a társadalmi, gazdasági helyzet, illetve a származási hely szerint, hiszen más a mentalitása a felvidéki magyarnak, mint a délvidékinek, erdélyinek vagy szabolcsinak. 1990 előtt jelentkezett némi feszültség a hazajárók és a nemhazajárók között, illetve az elmúlt ötven-hatvan esztendő politikai és a mostani idők világnézeti  megosztottsága egyaránt tetten érhető.

Amikor Rozsály Ferenc 1948-ban kivándorolt Amerikába, Vincze Mihály vette át az egyházközség vezetését. A nagy kivándorlások idején –1948-51 között, aki csak tudott, menekült Németországból – ő is Amerikába távozott. Ekkor úgy látszott, megszűnik az egyházközség. 1951 után Hajdú István vette át az egyházközség vezetését, majd 1955-től Eperjes Ernő lépett a helyére, egészen 1984-ig. Azóta Cserháti Ferenc plébános szolgál, aki egyben a külföldön élő magyarok püspökének európai delegátusa.

– Egyházjogilag hogyan alakult a missziók helyzete az idők során?

–1969-ben rendeződött a nyugat-európai magyar pasztorális szolgálat helyzete. Addig közvetlenül Rómához tartozott az idegen nyelvű lelkipásztorkodás, s egy szentszéki intézkedés nyomán kerültek a helyi püspökségek joghatósága alá az idegen nyelvű pasztorális szolgálatok. Münchenben erre csak 1978. december 1-jével került sor, amikor Joseph Ratzinger, a helyi püspök – ma bíboros, a Hittani Kongregáció vezetője – felállította a magyar katolikus missziót.

Ezzel a papoknak megoldódott az anyagi gondja, azóta a német plébánosokkal azonos fizetést kapunk. Gondot jelent ugyanakkor, hogy a helyi egyház mindenütt integrálni igyekszik a külföldi lelkipásztori missziókat. Integrációt mondanak, de asszimilációt értenek rajta.

Sokszor gondolkodom azon, vajon missziónknak meddig van jövője. Fönnmaradásunk – s ez nemcsak a Nyugat-Európába szakadt magyar lelkészek gondja – összmagyar érdek, ezért a hazai állami és egyházi hatóságoknak össze kellene fogniuk annak érdekében, hogy a magyarságot Nyugaton is meg lehessen tartani. A felmorzsolódás ugyanis megállíthatatlan.

– A hazai egyházzal van-e valamilyen kapcsolatuk?

– Hivatalosan a kapcsolatunk annyi, hogy Miklósházy Attila püspök a magyar püspöki konferenciának is tagja. Azt is meg kell értenünk ugyanakkor, hogy Magyarországon is rendkívül kevés pap van, azt tehát, hogy lelkipásztorokat küldjenek a szórványmagyarok közé, aligha várhatjuk.

– Úgy érzik, mintha odahaza megfeledkeztek volna az egykor disszidenseknek nevezett magyarokról?

– Első alkalommal történik meg, hogy a jubileumi esztendő alkalmából a magyar püspöki kar az összmagyarsághoz szól, nemcsak a határon belüli magyarokhoz. Ennek örvendtünk, mert a nyugati magyarság két szék között él: a legtöbben lelkük mélyén még nem vertek itt gyökeret, hiába megy jól a soruk, otthon pedig mintha elfeledkeztek volna róluk. Ezzel a püspökkari megnyilatkozással most az egy nemzethez tartozás tudatát erősítették bennük, bennünk.

– Hogyan látja a missziók jövőjét?

– Miklósházy püspök úrral összeállítottunk egy listát, amely mintegy ötven egyházi közösséget tartalmaz az egész világon. Azokat vettük föl erre, amelyek még az új évezred első évtizedében is bizonyára működni fognak. Jelenleg mintegy háromszor ennyi helyen vagyunk jelen. Arra törekszünk, hogy legalább az említett ötven miszsziót ellássuk papokkal. Sajnos Amerikában egymás után kellett bezárni a magyar plébániákat, a templomokat eladni, vagy más nyelvű szolgálatnak átadni. Ez Európában is rohamosan be fog következni.

– Münchenben mi a helyzet?

– München Nyugat-Európa „titkos" magyar fővárosa. Itt hosszú távon megmarad a misszió, az utolsók között fog megszűnni.

– Hány tagja van az egyházközségnek?

– Megbízatásunk minden olyan családra kiterjed, amelyben akár csak egy magyar is él. Németországban magyarként csak a magyar állampolgárokat tartják számon, a nemzetiségeket nem. Tavaly Bajorországban tizennégyezren éltek ilyenek.
Mi – függetlenül az állampolgárságtól – számon tartjuk a magyar katolikusokat, akik a legkülönfélébb országok polgárai. Van például, aki az Arab Emirátusok Szövetségének útlevelével él itt. Tíz-tizenegyezer személyt tartunk számon. Híveim mintegy negyven százaléka nem Magyarországról érkezett, hanem a világ valamely más részéről.

– Ők nyilván második, illetve harmadik generációsok. Mennyire őrzik magyarságukat?

– Vannak családok, amelyek már a második nemzedékben sem, másoknál a harmadik generáció tagjai is szépen beszélik a magyar nyelvet, sőt, a népszokásokat inkább ápolják, mint az otthoniak.

– Melyek az egyházközség életének színterei?

– Az itteni elképzelés szerint az egyháznak kisebb közösségekben szükséges működnie. Ez németül az úgynevezett sejtszisztéma. Ha vannak élő sejtek, akkor van élő szervezet. Mintegy harminc különféle csoport működik missziónkon, többek között vallási, karitatív, kulturális közösségek: magyar iskola, cserkészet, szentírás-óra, ministránsok találkozója, énekkar, bibliakör, euroklub.

Arra törekedtem, hogy a misszión minden korosztály, illetve minden rangú és nemű ember megtalálja a maga közösségét, ahol otthonosan érezheti magát. Az egyház nemcsak azt jelenti, hogy együtt imádkozunk, elmélkedünk, hanem az együtt szórakozást, a közösségi élet legkülönfélébb színtereit is. Karácsonykor például kibérelünk egy nagy termet, s közös öszszejövetelt tartunk. Ehhez hasonló a Pfarrfest, magyarul majális, amikor hét-nyolcszáz ember jön össze, olyanok is, akik egyébként nem járnak templomba.

Húsvétkor és pünkösdkor – elsősorban 1990 óta – kevesebben jelennek meg a szertartásokon, mert aki csak teheti, hazautazik. Sokan vettek házat, nyaralót odahaza, s ha lehet, az ünnepeket ott töltik. Nekem a nagyhetet „tönkretette" az otthoni szabadság – hála Istennek.
 

Elmer