Vágóhídi halál minden halál. Nemcsak Géreczé. Mert a Füveskertiek egyik legkiemelkedőbbje, Béri Géza is úgy halt, mire állat nem képes. Bár megtenné a kés előtt. Önkezével. Titkos bűn. A halált meg kell várni. Miért nem várta meg? Úgyis eljön. Úgyis itt liheg a nyakunkban. De lehet-e hibáztatni embert azért, mert már nem bírja tovább? Lehet-e számon kérni a “meghívott halált”? Lehetne, ha az örök élet már itt a földön is megvalósulna. Mert akkor a gyilkosság is “igazi” volna, hiszen egy embertől elvette az örök földi élet jogát. De így? És mégis. Nem bírta, mert nem bírhatta tovább. Az 1992-ben, a Stádium Kiadónál megjelent válogatott versei és novellái, mint a napsugár a fák rácsain át. Úgy ragyognak szűrt fényükkel, úgy szúrnak, hasogatnak. A könyvben fotó. Szép férfi. Mint egy olasz színész, aki már megjárta Hollywoodot. Sztár. Pedig dehogyis volt az. Nők kedvence. Az volt. Gyerekek a nyomában. Csupa-csupa örökös, léte fizikai lenyomatai. Ő maga meg? Eltűnt. Eltüntették. Életében egyetlen könyve sem jelent meg. Művei amolyan baráti alapon itt-ott, lapokban. És üldözték. Mint a vadat. Vagy a szökött fegyencet. Nem menekülhetett. Az ÁVH keze utána nyúlt. Még a hetvenes években is. 1979 karácsonyán. Akkor tett a végére pontot. Hogy most már elég. Ital fölé hajolt. És gyönyörű versekbe menekült. Nem tehetett mást. Üldözők. BM-esekké átöltözött ávósok. Akik túlélik még a halált is. Pedig az nagy mutatvány. Krisztus után! Mégis. Negyvenhat évet élet ez az ember. Hogy ki szenvedett többet? Gérecz, vagy ő? Ehhez föl kellene állítanunk a szenvedések hierarchiáját. Még ilyen is van? Hát persze. Mert van, akin átgázolhat két világháború. Van, aki megőrül a légyzümmögéstől. Bérit egy életen át kínozták. Apró tűszúrások ezrei. Gérecz “legalább” azonnal meghalt. Mert őrá is Béri sorsa jutott volna. 1956 után. Biztosan. Hiszen úgyse fogta be “pörös száját”. Ezek az emberek már csak ilyenek. Béri is harcolt 1956-ban. Szabó bácsi csapatában. 1957-től szenet lapátolt a Vegyi Művekben az Illatos úton. De üldözői ott is utolérték. Nem emelkedett ki többé. Pedig a Kossuth-díjasok nyíltan melléálltak. Illyés, Benjámin és Csanádi Imre. Mégse. A BM nem engedte. Illyés lelkesedett Baudelaire-fordításaiért. Kevés. Lett volna rendes. Hithű. Komcsi. Vagy ha nem is, de legalább nem ellenünk. Ő meg ellenük. És ez nem ment abban az időben. Ma sem egyébként, csak más előjellel. Ma sem menne neki sem, ha élne. De nem élhetne. Ahogy Gérecz sem. Mert így “szép”. Így befejezett. Így magasságos. Így isteni.
ZsoltárMents meg, Uram, adj már nyugodalmat,
szerezz keserű szívemnek békét,
lehessek az, aki éjjel alhat,
ne ébren lássam meg napod fényét,
dörömbölök, nyíljék kapu rajtam,
bentrekedt sikoltozásom szálljon
színed elé, ne hagyj el a bajban,
segíts túl a végső akadályon,
hadd haljak meg szelíd, ép elmével,
siettesd, de őrizd szép halálom,
szégyen nélkül búcsúzhassak még el,
hogy ne kelljen magam megutálnom,
ments meg Uram, békét, nyugvást adjál,
s legyen kéz, ki kegyesen elhantol,
ne kényszeríts több lennem magamnál,
ments mg immár engem önmagamtól.
Nagy imádság. József Attila juthat eszünkbe ismét. Hogy az Isten adja meg, hogy az ember ne érezze többnek magát, mint az Isten. Ez a fohásza. Meg is kapta a kegyelmet. Ebben biztosak lehetünk. Az üldözött az űzők elől átszaladt a túlvilágra. Jobb neki ott, mint az üldözőknek itt a földön. Mert nekik még át kell lépni a küszöböt. És ki tudja, ki vár ott rájuk?
Koppány Zsolt