Mindig sejtettem, hogy világunk nem olyan és nem az, amilyennek és aminek látjuk, és sokáig elégedetlenséggel töltött el, miért nem hatolunk mi, emberek a láthatatlan világ titkainak mélyére gyorsabban és következetesebben. Érettebb fővel aztán az ember megérti, az a néhány ezer év, amióta az emberiség írásban rögzíteni és átadni képes ismereteit, másodpercnyi villanás a csodálatos és rejtélyes világmindenség végtelen történetében, és aligha valószínű, hogy az emberi faj a számára kimért időben lényegesen közelebb jutna az idő és a tér, az élet és halál legnagyobb kérdéseinek megismeréséhez. Mintha a filozófia is feladta volna a küzdelmet: az utóbbi évtizedekben már szinte kísérlet sem született új világmagyarázatra. Akik ma filozófusnak nevezik önmagukat, többnyire a régi mesterek poros szavait csócsálják, értelmezik, de maguk is sejtik, az egyetemes igazságtól távol maradtak ezek a szavak. S bár nem szeretném a teológusokat sem sértegetni, az ő tudományuk sem adott hozzá sokat Jézus Krisztus tanításának isteni bölcsességéhez. Amire az emberiség kollektív tudása jutott, persze ad okot némi büszkeségre is, de garanciát semmiképpen nem nyújt arra, hogy ez a megismerési folyamat folyamatosan és jó irányban fejlődik, hiszen emberi fajunk adottságain nem léphetünk túl. Érzékszerveink börtönéből hősiesen próbálunk kitörni különféle technikai eszközök segítségével, de a világegyetem meghódítása dőre ábránd, legfeljebb abban az értelemben sikerülhet, ahogyan a legyek meghódítják a légypapírt.
Szívesen nézem a televíziós csatornák természetfilmjeit, nemcsak azért, mert rácsodálkozhatom a teremtett világ tökéletes összhangjára és szépségére, hanem azért is, mert egyre kevésbé tetszik az a szűklátókörű, emberközpontú világkép, mely a bennünket körülvevő dolgokat hasznosakra és haszontalanokra, netán feleslegesekre osztja.
Nagy tanulságként szolgál, hogy valahányszor az ember beleavatkozott Isten művébe, a természetbe, a rövid távú haszonhoz sokszor helyrehozhatatlan veszteség is társult. Nem osztom ugyan a felvilágosodás sekélyes bölcsességét, mely szerint "minden úgy van jól, ahogy van", de az valószínűsíthető, hogy amit az emberiség néhány évszázada "haladásnak", "fejlődésnek" nevez némi önhitséggel, az csupán reménytelen versenyfutás az idővel. Körülbelül úgy, ahogyan az orvostudomány fut versenyt a vírusok és baktériumok új, a régi gyógyszerekkel szemben ellenállóvá lett törzseivel. Szeretjük hinni, hogy a számunkra látható világ urai vagyunk, valójában azonban csak megtörténnek velünk bizonyos dolgok, miként az embertömegek valószínű viselkedését sem tudjuk megjósolni történelmi tapasztalatainkból.
Aquinói Szent Tamás azt írta: "Ami Istenből látható, elég nekem ahhoz, hogy higgyem azt is, ami benne láthatatlan." Úgy vélem, e nagyszerű gondolat kiegészíthető azzal, hogy azt mondjam: ami a világból látható, elég nekem ahhoz, hogy higgyek a láthatatlanban. S ennek a láthatatlan, valódi világnak a titkait földi ember meg nem ismerheti soha – csak halála után. Szent Pált idézve: "színről színre".
Szentmihályi Szabó Péter