Nem kedvelem a babonát, a jóslatokat, azt, aki a kéményseprő közeledtére megérinti kabátján a gombot ("fogd meg a gombot, / kapsz egy libacombot"), aki megköpdösi kezében a pénzt ("apád, anyád idejöjjön"), aki Szilveszter éjszakáján (mámoros hangulatban) fogadalmat tesz, hogy új életet kezd, de másnapra elfelejti.
Kétségtelen, olyan esztendőbe lépünk, amikor az évszámnak mind a négy számjegye megváltozik. Ilyenkor - megértem - fölélénkülnek a jóslatok, megszeppennek az emberek, nagyobb a zavar, a várakozás. Azt is tudom, hogy 2000 többszörösen jubileumi esztendő.
Ám az egyik év olyan, mint a másik. Az egyik eb, a másik kutya. Ha nem volna az új esztendő személyes életemben is valamiképpen megállásra, meditációra késztető kerek évforduló, talán észre se venném az idő múlását.
Mert az időd, a megélt életkor, az a tény, hogy az ezredforduló küszöbét átléphettük, nem a mi érdemünk.
Az idő - kegyelem. Nem mi szabjuk meg határát, folyásának medrét, sodrásának irányát, erejét, ritmusát, az útjába kerülő sziklákat vagy a parton álló, elhagyott fák szépségét.
Az időben élő, az idő fonalára fölfűzött, az időnek kiszolgáltatott, a Teremtőtől "függő" ember egyet tehet: elfogadja létét, megköszöni az ajándékba kapott életét, hálát ad a megélt évekért.
Az emberi történelem talán legszörnyűbb, legnyomasztóbb századát hagyjuk magunk mögött. Két világháború, a permanens helyi és törzsi háborúk. Faji és nemzeti gyűlölködés. Auschwitz és Gulág. Diktátorok és diktatúrák. És a kis, hétköznapi borzalmak, borzongások és bosszúk. Zsarnokok és zsarnokságok. Természeti katasztrófák. Anyagi kiszolgáltatottság, szegénység, lelki terror. Újságtól, rádiótól, televíziótól, reklámtól manipulált életünk.
Hogy már azt sem vesszük észre, hogy csak eszközök vagyunk. Hogy nem tudunk nyugodtan elaludni, ha nem kaptuk meg az esi híradóban azt a mindennapi három-négy borzongató hírt (gyilkosság, rablás, földrengés, stb.) ami eltompít, közömbössé tesz, elbutít. Hogy szabadságunk relatív, korlátozott, kiszolgáltatott.
Persze: nem ismerjük sem a napot, sem az órát…
De éppen ezért reménykedjünk.
Mert az elmúlt század a keresztény ember számára a remény százada is volt. Ez a század az áldozat és a szeretet hősi példáit is fölmutatta. Névtelen és oltárra emelt szenteket adott. Gondoljunk a keresztények közeledése felé tett lépésekre. A századokon át elképzelhetetlen "nyelvcserére": a katolikus liturgiában a nemzeti nyelv használatára. A szeretet valódi szigeteire…
A cselekvés nem a nyüzsgés, nem a hajszolt élet, nem a véget nem érő munka, nem a "családomért teszem", a "közösségért teszem" szépségflastromával leplezett önpusztítás.
Cselekvés a csönd, a belső hang meghallása, a mosoly, a kinyújtott kéz, a megbocsátás, a meditáció, az ima.
Egyszer jártam Svájcban, Valsainte-ben, a karthauziak kolostorában. Itt a szerzetesnek nem a neve, hanem csak az ábécé két betűje van a cella ajtajára írva. Ha meghal, lepedőbe csavarják, koporsó nélkül a földbe teszik, és a keresztre még a nevét se írják föl.
Mi ez? A személyiség teljes megfosztása, a szabadság korlátozása? Föladása annak, ami az embernek (még a halálra ítéltnek is) elidegeníthetetlenül megjár?
Ott akkor arra gondoltam: talán azért nem dőlt össze még a világ, mert a csöndnek és a cselekvésnek ilyen szigetei vannak.