Egynéhány éve fizikailag meglehetősen távol élek, Rómában, lélekben mégis közel. A távolság növekedésével talán jobban látszanak bizonyos kontúrok. S a hazai problémák napi gondjaimat képezik. Ezért úgy gondoltam, a válaszadás elől nem térhetek ki. Azt hiszem, amire szüksége van a harmadik évezred küszöbére lépő magyarországi társadalomnak, azt leginkább jókívánságok formájában lehet megfogalmazni. S teológus lévén, elsősorban teológiai fogalmakkal tudom ezt kifejezni.

Kívánom az újesztendő elején a magyar társadalomnak, hogy inkább bővelkedjék szeretetben, reményben és hitben, mint az elmúlt évtizedben. Szeretetben bővelkedést kívánok, mind egyéni, mind családi, mind pedig társadalmi téren. Egyéni életünkben: a szeretet megtapasztalását, nem oly módon, hogyj elvárjuk azt, hanem úgy, hogy árasztjuk azt. Ennek családi és társadalmi téren koncentrikusan kiáradnak a körei, és átalakítják hétköznapi életünket. Ez a szeretet jelenti a társadalmi igazságosságot, az elesettek fölemelését, az esélytelenek esélyhez juttatását, a gyermekáldás elfogadását. Kívánom a bevásárlóknak, hogy ne kelljen boltonként két-három vagyonőrrel találkozniuk a pénztárnál, mert fölöslegessé válnak. Kívánom az időseknek, hogy megbecsüljék őket, ne csupán nyugdíjemelésben jusson ez kifejezésre, hanem élettapasztalatuk elfogadásában és az abban való osztozni kívánásban is. Kívánom az áldott állapotban lévő kismamáknak, hogy az orvos első kérdése ne ez legyen: elveteti vagy megtartja, s hogy a terhesgondozáson az asszisztensnő első reakciója ne az legyen, hogy kevés az egyetlen papír, mert négy kell ahhoz, hogy az a bizonyos műtét elvégezhető legyen. Kívánom a babakocsival közlekedő édesanyáknak, hogy a buszsofőr álljon meg nekik akkor is, ha csak egyedül, gyermekükkel akarnának fölszállni a buszra, még ha tovább is tart a művelet. Igen örülnék, ha a harmadik gyermekét váró édesanyát háta mögött vagy szemben nem szólnák meg, és a negyedik gyermekét nevelő szülőket ne tartanák felelőtlennek. Kívánom a postásoknak, hogy biztonságban érezzék magukat, amikor a kisnyugdíjjal kerékpárra ülnek, a vasutasoknak pedig, hogy nehéz és terhes 12+24 órájukat többek között szolgálatként tudják felfogni a szó eredeti értelmében. Közért fáradozó politikusokat is szeretnék, akik a szeretet társadalmi méretekben való terjedésének egyik legfontosabb munkásai, szép és nemes hivatásuk ne csupán egyes szűk csoportok önzésének érvényesítésére szorítkozzék.

Reményben bővelkedést is kívánok a magyarországi társadalomnak, mert mintha ebben szenvednénk a legnagyobb hiányt. Történelmünkről alkotott felfogásunk, a történelmi viharok félmúltbeli élettapasztalata vált okává reményben való megfogyatkozásunknak. Lemaradásunk felett sopánkodunk, nemzeti katasztrófáink okozta sebeinket nyalogatjuk, önsajnálatunkat akarjuk eladni a Nyugatnak, pedig ez nem piacképes, nincs euro-, sem dollár-árfolyama. Több reményt kívánok otthon, a fiatalság lendületét, -- Széchenyi után szabadon - a Magyarország nem volt, hanem lesz hitvallását. S végül több hitet. Hitet a hétköznapi kis dolgokhoz és hitet az ünnepekben. A Magyar Millennium jés a kereszténység Nagy Jubileumi Évének együttes méltó megünneplését, amely erőforrásunk lehet a harmadik évezredhez.

Szeretet, remény és hit, e három teológiai erény egyben hétköznapi tapasztalattá kell váljék. S hogy azzá váljék, kívánom a magyar társadalomnak, hogy mindazok, akik ezeket a teológiai erényeket fontosnak tartják, vallják, netán ezekre törekszenek, röviden, a keresztények, ne féljenek többé, mint megszokták, tegyenek tanúságot bátran hitükről, mert e tanúságtételben van talán a legnagyobb hiány otthon. Nem szabad a pislákoló mécsest véka alá rejteni, nem igazán nyerő, ha továbbra is jól akarjuk érezni magunkat a nem önként vállalt gettó langyos melegében, amelyben valahogy csak megvoltunk, meg is szoktuk, s megvolnánk.

E három teológiai erény munkásai, a papság számára pedig azt kívánom, hogy veszítsék el csüggedésüket, ők, akiknek többsége azt kellett megtapasztalja, hogy évtizedes helytállása, hithirdetése, hittanítása ellenére, egyre üresedő templomokban szolgál, tanúságtételük egyre kevesebb embernek mond valamit. Lesz ez még így sem, lesz ez még másképpen is, az Úr szőlőjében fáradozni érdemes, betonra is vetni kell. Most is, nem csak akkor. Elkötelezett, hitvalló és a közügyek iránt érdeklődő, azokban fáradozó keresztényeket kívánok a magyar társadalomnak, s akkor bizonnyal szebb, emberhez méltóbb lesz az élete.