A középkorban a teológia volt a tudományok királynője. Nem pusztán azért, mert a többi tudományok nem álltak a fejlettség olyan szintjén mint napjainkban, nem is azért mert a teológia a későbbiekben képtelen lett volna még jobban elmélyedni a kinyilatkoztatás titkaiban, hanem azért, mert akkor még széles körben elterjedt felfogás volt kontinensünkön az a meggyőződés, hogy az emberi élet végső nagy kérdéseire csak a hit által megvilágított ész tud választ adni, Isten igéjének tükrében. Ám a XVIII. század folyamán mind jobban elválasztják a hitet az észtől, a tudományt a teológiától, ugyanannyira, hogy még a teológia és a metafizika tudomány-jellegét is tagadásba veszik. Hovatovább a papság prófétai funkcióját átveszik az írók, költők, majd később a pszichológusok, szociológusok, ideológusok, politológusok és a médiák szakemberei. A XX. században érezhető az a törekvés, hogy a teológiának annyiban van létjogosultsága, amennyiben az előbbiek "szekerét tolja".

Tán nem véletlen, hogy II. János Pál pápa az ezredvég utolsó pápai enciklikájában a hit és az ész, a bölcselet és a hittudomány helyes viszonyáról ír és azt hangsúlyozza, hogy vissza kell állítani a tudomány és a teológia helyes viszonyát: a hitnek és az észnek összhangba kell jutnia, Isten dicsőségére és az emberiség javára. Mióta a hit és a tudomány egymással ellentétbe került, a tudományok kevésbé rangos, ám annál hangosabb képviselői folyvást azt hangoztatják, hogy minden kutatásuk és eredményük az emberiség üdvét szolgálja. Vajon miért? Valószínűleg azért, mert a tudomány a maga kiszámíthatóságával azt az illúziót kelti, hogy minden kiszámítható vagy legalábbis az lesz. A kiszámíthatóság pedig megváltó erejű. Megszabadít a kiszámíthatatlanság-adta bizonytalanságtól ami - állítólag - minden boldogtalanság forrása. Sokak szerint viszont a hit, bizonytalanságot jelent, ezért csak reménytelen, végső szükségben lehet az ember támasza. Ám a jövő évezred tudománya azzal kecsegtet, hogy az emberi ész minden bizonytalanságot és kiszámíthatatlanságot kiiktat az ember életéből és megteremti a földi mennyországot. Akik így gondolkodnak, csak azt nem veszik figyelembe, hogy az embernek szabad akarata van és ez önmagában nézve is mindig hordoz valamiféle kiszámíthatatlan mozzanatot. Továbbá arra sem figyelnek, hogy más az ember értelmi képessége és újból más e képességek megvalósításának lehetősége. Az előbbi korlátlan, míg az utóbbi korlátozott. Az sem tűnik fel a tudomány megszállottainak, hogy a tudomány művelése nem öncélú a magunk dicsőségét kereső tevékenység, hanem erkölcsi felelősséget hordoz. Az "írástudók árulása" komoly kísértés lehet a következő évezredben. A tudomány művelőinek meg kellene fontolniuk, hogy tevékenységük nem öncél, hanem eszköz: annak az igazságnak megismeréséhez, aki már testet öltött s "vándorlásunk társa lett".