Bárány Tamás

A szürke kos

Egy fekete juhnyáj legelt valamikor az Ararát hegyének oldalában. A pásztorok kincsként vigyáztak mindenik birkára, szinte név szerint ismerték valamennyit: a kimért járású, büszke kosokat, fürge juhokat, ugrándozó toklyókat, bégető barikákat.

A nyáj messze földön híres volt; selymes gyapja, mint a legfinomabb brokát – és az apró, fekete báránykák bőréből királyoknak és hercegeknek szabtak bundát a jereváni szűcsmesterek. A nyáj az örmények fényes tekintetű és fölséges királyának birtokában volt, és jaj lett volna annak a számadó vagy juhászbojtárnak, akinek kezén csak egy is elvész az aranydrága gyapjas, koromfekete juhokból.

Csupán egyetlen állat volt a nyájban, amely nem feketének született: egy selymes szőrű, szürke kis kos. Talán látta is szürkeségét, talán csak megérezte, de bizonyos, hogy már toklyó korától félrehúzódott a nyájtól. Az Ararát lankáin dúsak a legelők, soha nem gond, hogy merre tereljék a nyájakat. A király híres fekete nyájának meg éppen kövér volt mindig a fű: nőttek is tőle a jerkék, kondorodott a szőrük, hogy gyönyörűség volt nézni.

Ámde, ha a nyáj völgyhajlatba húzódott, a szürke kos fölkaptatott a hegyre; ha hegyoldalon terült szét a sok állat, ő inkább a völgybe húzódott. Mindegy, hogy hol – csak másutt legeljen, mint a többi. S mindegy, hogy mit – csak mást harapjon!

Ha a juhászok birkanyíráshoz láttak, ő mindig félrehúzódott. Azok nem is nagyon kaptak utána; az ő szürke gyapjával úgyis külön kellett volna bajlódniok a gyaratóknak. De a szürke kis kos még azt sem nagyon szenvedhette, ha csak egymagában nyírják; ugrált, ficánkolt a nyíró kezében, hogy néha még az olló is megsebezte. Mindegy – csak ne nyírják olyanra, mint a többit!

Ha leszállott az est, és cserényaklukba vonultak, a szürke kos mindig külön heveredett le, mert a nyájat még alva is rühellte. De nem csak ő – rühellette őt is a nyáj! Talán mert szürke volt, talán mert más volt, mint a többi: megvetették. Vályúnál, kútnál, forrásnál, pataknál ugyan maga is félreállt, előreengedvén a többit, hogy ne kellessék velük elvegyülni; de jobbára még így is megtaposták.

Félrelökték. Utálták.

Történt egyszer, hogy csikasz, kiéhezett hegyi farkasok támadták meg a nyájat. A számadó éppen a legközelebbi faluban járt, csak a bojtárok vigyázták a cserényt. Az ordasok oly váratlanul zúdultak le a hegytetőről, hogy még a kutyák is csak késve kaptak szagot. A legények meg már csak arra ugrottak, hogy a birkák riadt bégetéssel rohannak össze és reszkető ínnal nyomakodnak egymáshoz. A komondorok akkorra már vészes horkanások közt a farkasokra vetették magukat; nem telt egyetlen szempillantásba sem, már üvöltve tépték, hörögve marták egymást.

A nyáj reszketve, szűkölve állt. A kosok leszegett fejjel, rémülten tipródtak a szélen, beljebb az anyaállatok bégettek sivalkodva, orrukkal döfödvén a farkasszagtól megriadt, tehetetlenül vinynyogó jerkéket.

A szürke kos darab ideig reszketett, nyöszörgött maga is, majd hirtelen leszegte fejét, s a farkasoknak rontott. A vezérkomondor közülük kettővel is viaskodott, nem messze tőle. A szürke kos csavaros szarvának hegye mint a nyíl, fúródott egyikük ösztövér horpaszába. Az fölvonított, hagyta a vezérkomondort, és a szürke birkának ugrott. Kettő a kettő ellen: emitt a komondor és a kos, amott a két toportyán – így állt a harc.

Sokáig tartott.

De végezetül a kos szemét szúrta a maga ordasának, a komondor a másik vad torkát marta széjjel, no meg a felocsúdott bojtárok is rendet vágtak közöttük – úgyhogy a farkasfalka vérző sebekkel telve, megverten elszáguldott.

A szénfekete juhok álltak, álltak, inuk nem reszketett már – s nézték a szürke kost. Az vinnyogott, sebeit nyalogatta, majd döcögve, sántikálva, három lábon elindult, kifelé a cserényből.

Elbicegett a kútig, ivott, aztán leheveredett, háttal az akolnak.

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu