Májusi litániák

A XII. században találjuk az első nyomait a Boldogságos Szűzhöz intézett litániának. A XIII-XVI. századig számos, elég terjedelmes Mária-litánia keletkezett, melyekből a XVI. században kialakult a lorettói litánia, melyet 1558-ban Canisius Szent Péter Lorettóban hallott énekelni, s azután fölvett kis imádságos könyvébe. A litánia szövege az elmúlt évszázadokban fokozatosan bővült. Például IX. Piusz pápa a szeplőtelen fogantatásról szóló dogma kihirdetése után elrendelte, hogy azt a litániába is vegyék bele. „Áteredő bűn nélkül fogantatott Királynő”. XV. Benedek pápa megengedte, hogy az I. világháború alatt a „Béke Királynője” könyörgést is belevegyék a litániába. XIII. Leó pápa engedélyezte nekünk, magyaroknak a „Magyarok Nagyasszonya” megszólítás besorolását a litánia végére. Nyilvánvaló, hogy 1950-ben a „Mennyekbe felvett királyné” megnevezés is bekerült a titulusok közé. A II. vatikáni zsinat után VI. Pál pápa elrendelte, hogy a zsinat mariológiájával összhangban Máriát, mint az „Egyház anyját” is kérjük ebben a közös imádságban.

A régi időkben a litániákat — s így a Lorettói litániát is — vasár- és ünnepnapok délutánjain végeztük a vecsernye (vesperás) pótlására. A plébánosok kötelesek voltak litániát végezni, amely ájtatosság egy litánia, egy-két egyházi himnusz elénekléséből és a Szentséggel adott áldásból állt. Ezek a litániák nálunk szinte mindig a Boldogságos Szűz tiszteletére voltak szentelve. Csak az úgynevezett „máriás évszázadban” (1854-1954) alakult ki az a szokás, hogy a május hónapot különleges módon is a Szűzanyának szenteljük, mégpedig a Lorettói litánia naponkénti végzése által. A „legszebb hónapban” sajátos hangulata van a májusi litániáknak. A litánia éneklése által köszöntjük Máriát, de közben önmagunkat is jobban megértjük, sőt remélhetőleg mi magunk is több és jobb emberekké leszünk.

Ha Máriára tekintünk, akkor már nem csupán „szerencsétlen” és törékeny lénynek látjuk az embert a „semmi két szakadéka” között. Nem csak úgy látjuk magunkat, mint aggodalom és nyomorúság kínozta teremtményt, hiszen Máriáról éneklünk, s őt áldottnak és boldognak magasztaljuk, és ezzel végső soron sajátmagunkról is mondunk valamit. Ha májusi ájtatosságot tartunk, segítségül hívjuk a természetet, hogy dicsérjük az embert mint Isten képmását, hogy elmondjuk róla: meg van váltva, és az embert teremtő és üdvözíteni akaró Isten saját életében akarja őt részesíteni. Máriát köszöntve az ember keresztény elgondolását ünnepeljük és hirdetjük. Még a protestáns teológus, Karl Barth is azt mondja: „Mária a katolikus teológiában eredeti elve, őstípusa és sűrített foglalata annak a teremtménynek, aki Isten megelőző kegyelme alapján együttműködik tulajdon üdvössége megvalósításában.” Mária nemcsak anya, nemcsak közvetítő-közbenjáró, hanem mintakép is számunkra.

Ha a májusi ájtatosságra jövünk össze, akkor azt is megtapasztaljuk, és egyre jobban megértjük: összetartozunk! Mindnyájan együtt hordozzuk a terhet és a boldogságot, a veszélyt és az üdvösséget. És éppen ezért jövünk össze litániát énekelni. Egy imádkozó, éneklő, Isten szavát hallgató közösség nemcsak egyes, magukban álló embereknek az összejövetele, akiket az üdvösségért való aggódás visz el a templomba. Nem arról van szó, hogy a templomban együtt imádkozunk, utána pedig megint csak egyedül és csak saját magunknak akarjuk megszerezni az üdvösséget. Szent közösség vagyunk, amely a Boldogságos Szűz Mária kiválóságát dicsőítve Istent dicséri, mert éppen az üdvösség művében ettől a Szűztől, a Megváltó anyjától is függ. Szent közösség vagyunk, amely valóban öszszetartozik, és ezért is gyülekezik össze, hogy a közösségben jobban megtapasztalja Jézus Krisztus kegyelmét, akit Isten Mária engedelmességének erejében az ő testéből ajándékozott nekünk.

A magányos ember elhagyatottságából hív bennünket az egyház liturgiája Isten szeretetének és kegyelmének közösségébe. Nyilvánvaló, hogy a közös imádságnak vannak következményei. Nem imádkozhatunk itt közösen, ha a hétköznapokban, a templomon kívül nem élünk szeretetben és hűségben, összetartozásban és kölcsönös tehervállalásban. A Mária-tiszteletnek tehát végső soron köze van a felebaráti szeretethez is. Mert Mária egész élete arról szól, hogy mindenki felelős testvére üdvösségéért, közbenjárhat és közben is kell járnia érte imával, áldozattal, segítéssel. Mivel ez igaz, ezért Mária nemcsak Urunknak Anyja, hanem a mi anyánk is. Ebben a hitben jövünk össze esténként templomainkba. Ebben a reményben akarjuk szívünk örömében ismét Máriát dicsérni ezekben a napokban. Ez a dicséret végső soron magának az örök Istennek a dicsőítése, aki közel jött hozzánk testté lett Igéjében, hiszen ez az Ige Szűz Máriától született.

Dolhai Lajos

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu